normálforma
normálforma: a földrajz-történeti iskola meghatározása szerint olyan másodlagos → ősforma, amely a hagyományozás során jön létre oly módon, hogy az önkiigazítás törvénye értelmében az egyes → változatok csak kis mértékben térhetnek el egy eredeti formától, és még abban az esetben is, ha valamely helyi vagy történeti → redakció formálódik ki, az egyes variánsok e körül mint normálforma körül oszcillálnak. Közvetlenül filológiai értelemben W. Anderson határozta meg, és gyakorlatilag szembeállította az ősformával, mely az összes adatból rekonstruálható, és általában irodalmi alkotásnak lehet tekinteni. A normálforma viszont a folklór jellegű, többé-kevésbé recens változatokból elvonható statisztikus átlag. Ennek kialakulását a földrajz-történeti iskola ugyan összekapcsolta a változatképződés jelenségeivel, mindazonáltal nem tárgyalta esztétikai jelenségként. Mivel legtöbbször a mese-, monda- és ballada-típuskutatásban alkalmazott kategória, a magyar folklorisztika ritkán használja, Solymossy Sándor és Honti János szövegfilológiai vizsgálatokban éltek vele (→ még: archetípus). – Irod. Solymossy Sándor: Mese a jávorfáról (Ethn., 1920); Anderson, W.: Kaiser und Abt (Helsinki, 1923, FFC. 42.); Krohn, K.: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Honti János: A Szilágyi és Hajmási monda szövegtörténete (Irod. tört. Közl., 1930); Lüthi, Max: Megjegyzések a meséről (Folcloristica, 1971).
Voigt Vilmos
