öröklési jogi szokások
öröklési jogi szokások: a szokások azon csoportjai, amelyek az → öröklésre, tehát valamely személy vagyontárgyainak és személyéhez fűződő jogainak halála esetén utódaira való átszállására és ennek formáira vonatkoznak. – Ilyen szokások a föld szinte valamennyi népénél feltalálhatók. Az öröklés az a jogi aktus, amelybe – főleg az ingóságok tekintetében – az állam a legritkább esetben szól bele, vagy legalábbis képes érvényesíteni jogszabályait, mert a kis és közepes közösségekben változatos formákban a közerkölcsnek és közmeggyőződésnek megfelelő hagyományos szokások a legmakacsabbul fenntartják magukat. Az öröklési jogi szokások is lehetnek patrilineáris vagy matrilineáris (→ apaági leszármazás, → anyaági leszármazás) megoldások vagy a kettő keverékei. – Az állam szempontjából politikai érdekből nem közömbös az öröklési jogi szokások ismerete, ezért összegyűjtésükre nagy súlyt helyeztek. A különböző szokásjogi gyűjtemények (pl. az 1822. évi Szperanszkij-féle) leggazdagabb része az öröklési jogi szokásokra vonatkozik. Nálunk legismertebbek a Mattyasovszky-féle (1904) és a Baross-féle (1905) gyűjtemények, amelyek az általános polgári törvénykönyv előkészítésével összefüggésben arra a kérdésre kívántak választ kapni, hogy az akkori nemzetiségi és társadalmi szempontból heterogén magyar államban milyen szabályok érvényesültek a gyakorlatban az öröklés terén. E gyűjteményekben kérdőívek segítségével végzett hivatali információszerzés alapján 642 bíróság és közjegyzőség, ill. kb. ötezer község jegyzőjének mintegy háromszázezer adatát dolgozták fel. A reprezentatív felmérés azt mutatta, hogy az öröklési törvénynek megfelelő egyenlő osztály a századfordulón már dominált ugyan, tehát a leszármazó örökösök nemre való tekintet nélkül az esetek 42–60%-ában egyenlően osztották meg maguk között a szülői vagyont, de ezen túlmenően jelentős mértékben még akkor is szerephez jutott szokásjogi úton a feudális hagyományokra támaszkodó → fiági öröklés és a → törzsöröklés gyakorlata. Az előbbi az esetek 35–53%-ában, az utóbbi 3–9%-ában érvényesült, a történeti hagyományoktól és a vagyoni viszonyoktól függően. – Számtalan szokás élt az örökléssel összefüggő részelés technikai kérdéseiben is. Pl. az egyenlő értékre felosztott földet az örökösök között sorshúzás (→ istenítélet, → nyilazás) útján osztották szét; a házat kibecsülték: az értékét átszámolták pénzre vagy földértékre és azt adták helyette annak, aki természetben nem részesülhetett. – Irod. Mattyasovszky Miklós: Törzsöröklési jog és törzsöröklési szokás (Bp., 1904); Baross János: Részleges jelentés az OMGE által a magyar parasztbirtokok öröklési módjaira vonatkozólag elrendelt adatgyűjtés eredményeiről (Bp., 1905); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Tárkány Szücs Ernő: Erdély öröklési jogszokásai (Hitel, 1944).
Tárkány Szücs Ernő
