ősiség (lat. aviticitas)
ősiség (lat. aviticitas): a vagyonforgalom korlátozására irányuló anyagi jogi intézmények összessége (Murarik Antal), amelynek kötelező szabályai alapján meghatározott kultúrfokon szinte valamennyi népnél különbséget tesznek ősi és → szerzeményi javak között. Az ősiség körébe tartozó jogintézmények között említésre méltó a → házközösség, az élők közötti és a halál esetére szóló elidegenítési tilalmak vagy korlátozások (pl. társtulajdonosok vagy a szomszédok hozzájárulásának feltétele, elővásárlási jogok, a végrendeletalkotás tilalma stb.) rendszere. – Hazánkban Könyves Kálmán király (kb. 1068–1116) óta ismert az ősi és a szerzett javak közti megkülönböztetés és 1848-ig az ősiség áthatotta magánjogunkat, érvényesült a nemesi, a városi és a jobbágyi javak tekintetében egyaránt. Az ősiség elvét I. Lajos 1351-i dekrétuma emelte törvényre. Fő elvének azt tekinthetjük, hogy az ősi javak nem azé voltak egyedül, aki bírta, hanem az egész nemzetségé (Frank Ignác), tehát egy tágabb vérségi közösségé, amelynek tagjai meghatározott sorrend szerint mint várományosok szerepeltek. Ősivé azok a javak váltak, amelyek a szülőtől törvényes öröklés vagy végrendelet útján ugyan, de az öröklés törvényes rendjének sérelme nélkül szálltak a lemenő → ágazatra, ízre (→ rokonság). Egyszeri törvényes öröklés útján a szerzeményi javak is osztoztak az ősiek sorsában. Ha az ősi javak elpusztultak, azokat a szerzeményiből pótolni kellett. Az ősiség megszabta a vagyon továbbszállásának a rendjét a lemenő ág kihalása esetére. Ekkor az az apai vagy az anyai ágon a vagyon szerzőjétől számított oldalágra szállt és mindaddig a nemzetségen belül maradt, amíg annak élő tagja (íze) létezett. – Törvény vagy egyéb jogszabály a jobbágyi javak körében az ősiségről közvetlenül nem intézkedett, de az szokásjogi úton a 17. sz.-tól kezdve kialakult, rendszeressé vált és a bíróságok is elismerték. A jobbágyi ősiségre vonatkozó szabályok részben a vagyontárgyak köre (pl. szőlő), részben a rokonság számításának különbözősége folytán a helyi szokásban rendkívül sok eltérést mutattak. Az ősiség megszűntével (1848, XV. tc., ill. 1852. évi császári pátens) a rajta alapuló vagyonforgalmi korlátozások sem érvényesültek többé, de egyes helyeken a nép körében csökevényei szokásjogi úton még hosszú ideig fennmaradtak, sőt az ági vagyon formájában polgári jogunkba is belekerült. – Irod. Frank Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban (I–II., Buda, 1845–46); Schwarz Gusztáv: Az ági öröklés kérdése (Bp., 1898); Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete (Bp., 1938); Bacsó Jenő: Öröklési jogi (Bp., 1960); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).
Tárkány Szücs Ernő
