ostor
ostor: állathajtó és terelőeszköz, mely fa nyélből és a ráerősített szíjból vagy kenderkötélből áll. Két alaptípusa van: rövid nyelű, amelyet pásztorok, valamint egy hosszú nyelvű, amelyet a szekerező-kocsizók használnak. A pásztorok által használt rövid nyelűt nevezik nehéz ostornak, kancsikának, korbácsnak is, bár legelterjedtebb és szaknyelvi neve a → karikás. Utóbbi név onnan származik, hogy e típusú ostort gyakran – bár korántsem általánosan – forgó karika közbeiktatásával erősítik a nyeléhez. A karikást leginkább a csikósok használják, mesterségük jelvénye, címere, de más pásztorok is alkalmazzák. Az Ormánságban pl. a karikás általános megnevezése a kanászostor. – A karikás faragással, szíjfonatokkal, sallangokkal, pillangókkal díszített. Az Alföldön szokásosak a nyélen fellelhető szíjkötések, a dunántúli karikásokra fából pillangókat faragnak a nyélre. A karikás sok részből tevődik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható a nyélhez erősítő szíjkötés neve: a telek. A karikás derekát kötél köré 6, 8 vagy 12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor. Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja. – A szekerező, kocsizó ostor egyszerűbb; nyele nemcsak hosszabb, hanem vékonyabb – a karikással szemben –, a nyél is hajlékony. A kocsizó ostor szíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélből készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelű ostort használtak, mint Petőfi mondja: „Két öles a nyele, három a kötele”. – Ostor szavunk egyébként nyelvünk ugor kori szórétegébe tartozik. (→ még: négyellő ostor) – Irod. Kántor Mihály: Hogyan készül a karikás? (Népr. Ért., 1927); A magyarság néprajza (II., Bp., 1941–43).
Karikás ostor készítésének menete (Orosháza, Békés m., 1960-as évek)
Ostorárus (Hajdúnánás, Hajdú-Bihar m., 1970-es évek)
Kötélostor (Átány, Heves m., 1950-es évek)
Földes László
