pákász
pákász: az Ecsedi-lápon, a Nagy- és Kis-Sárréten, a Bodrog-közben a 19. sz. végéig növénygyűjtő–vadász–halász életmódot folytató emberek. 1799-ben a Füzesgyarmathoz tartozó Bucsa-puszta és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákásznak mondta magát. A pákász a mocsarakban nád- és földkunyhóban lakott. Szigonnyal, vejszével, varsával halászott. Hurkokkal, csapdákkal fogta a vízimadarakat és solymászott is. Ismerte a nyilat, íjat és a hajítófát. A pákász és családja gyűjtötte az ehető mocsári növényeket, a vadmadarak tojását, tollát, a piócát és a teknősbékát. Voltak, akik darvak, kócsagok szelídítésével foglalkoztak, méheket tartottak. Ősszel megásták a gözüegér fészkét s az állatka összegyűjtött gabonáját elrabolták. A pákász nyár idején családjával együtt öt-hat hetenként változtatta települési helyét s halban, vadban gazdagabb területet keresett fel. Ide-oda vándorlásukra az oklevelek is utalnak, mert a Nagy-Sárréten gyakran említik az egyik falu határából a másikba bogdácsoló pákászokat. A pákász az ingó lápon két-három ágú bottal járt. Bocskora alá gyékényből font tányérforma talpat kötött, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjen. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló (Anodonta) volt. Ilyen kanalak Kecskemét környékén a 15–16. sz.-i archeológiai leletek során is előkerültek. A villát nádból, a kanalasgém csőréből formálták ki. Edényeik jó része lopótökből (lat. Lagenaria vulgaris) készült. Tüzet két fa összedörzsölésével, acéllal, kovával és taplóval gyújtottak. – A pákász családi, társadalmi életéről keveset tudunk. Minden pákászkunyhót egy-egy kiscsalád lakott. A kunyhókat egymástól kellő távolságra állították fel, hogy mindegyik pákásznak elegendő halász-vadász területe legyen. A 18. sz. végéről arról is van feljegyzésünk, hogy a rétben két-három pákász együtt dolgozott. A pákász felesége a falvakat járta s lisztért gyógynövényeket, piócát, madártollat cserélt. A nagyváradi vásáron megjelenő sárréti pákászokat említi Dutka Ákos A holnap városa c. visszaemlékezésében. – Némely esetben a mocsárban náddal lefedett csónakjukba temették el őket, s temetkezési helyükhöz mondák fűződnek. A pákász-mesterség gyakran családon belül öröklődött. – A pákász-életformát csak a 18–19. sz.-ból ismerjük. Részletesen először 1858-ban Havas Sándor írt róluk. Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvízjárta terület, a nagy kiterjedésű nádas, vizes rét kényszerítette a parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat kialakítsák. A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtabban éltek, a földesúr, a hatóságok kevésbé háborgatták őket, de megkövetelték, hogy szolgáltatásaiknak eleget tegyenek. A Nagy-Sárréten a fogott hal, csík felerészét adták a föld, a nádas birtokosának. – A pákászt a múlt század elején rétes embernek (Nagy-Sárrét), gúnyosan nádlacinak (Szeged vidéke) is említik. A pákász életmódjához hasonlított a → csikász tevékenysége. Foglalkozásukat nem is mindig lehetett elválasztani egymástól. A pákász elnevezés valószínűleg onnan eredt, hogy párnák, dunnák kitöméséhez, tűzcsiholáshoz gyűjtötték a gyékény (lat. Typha latifolia, T. angustifolia) pelyhes buzogányát, a pákát. Hasonló életmódot folytattak a Rokitnoi, az albániai mocsarak lakói. – A pákászkodást ismerjük a Kiskunságtól északra fekvő néhány faluból (Monor környéke), ahol századunk elején a falusi közösség perifériáján élt néhány család, akik rendszeres földműves munkával nem foglalkoztak. A férfiak csapdákkal fogták az ürgét, borzot, varjút. A nők növényeket gyűjtöttek. Télen jövedelmező foglalkozásuk volt a kosárkötés. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); K. Nagy Sándor: A pákász története (Vác, 1888); Borzsák Endre: Pákászat Monoron és környékén (Ethn., 1937); Szücs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Györffy István. Nagykunsági krónika (Bp., 19553); Nyiri Antal: „Pákász” szavunk története (Néprajz és Nyelvtud., II., Szeged, 1958).
Pákász (Feszty Árpád metszete, 1887)
Gunda Béla
