pásztorbot
pásztorbot: a pásztor egyik fontos munkaeszköze, terelőeszköze. Binkó, bunkósbot, furkósbot, görcsös bot elnevezése is ismert. Hosszúságát a pásztor saját testmagasságához méri (álla alatt kb. 20 cm-re kell érnie), vastagságát tetszés szerint választja meg. A pásztorbot minden esetben szívós, keményfából készül (árva tölgy, galagonya, szilfa, somfa, kőrisfa stb.) kétféle módon: 1. a kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják (húzott bot); – 2. az alkalmasnak vélt, bot vastagságú fiatal fát vágják ki – néha előző évi előkészítés után –, s ezt különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá (istállóban, hídlás alatt vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kezelik stb., ez a botpárgolás). A botot rendszerint maga a pásztor szemeli ki, maga vágja le és készíti el, de vásárokban is árulták s egymás között is csere tárgyát képezte. Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, ún. hétköznapi, vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Előbbi elsősorban terelőeszköz, szükségből fegyver volt. Tereléskor a pásztor intett vele a bojtárnak, a kutyájának, ütötte vele vagy utána dobta a jószágnak (ezt a pásztori rendtartások általában tiltották). – A pásztorbotok pásztornemenként is változtak: a gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabb, a kondás derekánál kissé görbülő pásztorbotot hordott. A juhász sajátos pásztorbotja a → juhászkampó. A pásztor a botot mindig magánál hordta, ezért viselésmódja jellemző és hagyományos formát öltött. Az ünneplő pásztorbotokat többnyire ünnepi alkalmakkor viselték. Funkciója elsősorban dísz, játék, tánc, szükségből önvédelmi eszköz volt. Ennek megfelelően alakították, díszítették. A Dunántúl, Erdély s általában a fában gazdag tájak pásztorai többnyire faragással (→ domború faragás), karcolással, az Alföldön pedig → ólmozással, csont-, szaru-, réz-, újabban kaucsuk- vagy más színes műanyag → berakással tették szebbé. Mindkét technikát a pásztorok széles körben ismerték, de mindig voltak kimagasló egyéniségek, akiknek munkáit korábban pásztortársaik, a múlt század második fele óta pedig a népművészet iránt érdeklődő közönség előszeretettel vásárolja. A német nyelvterületen elterjedt kis lapátforma végződéssel ellátott pásztorbot (Schäperschippen). Mo.-on csak – valószínűleg német mesterektől származó – képzőművészeti alkotásokról ismert (templomi képek, útszéli szobrok Kecskeméten, Szolnokon, Máriagyüdön). (→ még: pásztorművészet) – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); K. Kovács László: Botpárgolás (Népr. Ért., 1935); Béres András: A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai (A Déri Múz. Évkve, 1957); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).
Juhászkampó (Kiskőrös, Bács-Kiskun m., 1970-es évek)
Pásztorbotok. Balról jobbra: domború faragású (id. Kapoli Antal műve, 1890-es évek, Baranya m.); ólom berakású (Nógrád m., századforduló); élőfa korában bevagdosott gulyásbot (Nógrád m., 19. sz. vége); spanyolozott és karcolt díszítésű (Dunántúl, 1898). Mind: Bp. Néprajzi Múzeum
Varga Gyula
