részesmunka
részesmunka: a bérmunka régibb formája, amelyet a részes (konvenciós, szegényparaszt) a betakarított termés, a kitermelt élelem vagy anyag bizonyos hányadáért végzett. A részesmunka voltaképpen már → szakmánymunka, de a fejletlenebb viszonyoknak megfelelően nem készpénzben fizetik. A terményből vagy a fogásból kapott hányadot azonban szokásjog szabályozta, a „haszonkulcs” mégis eléggé hű mutatója volt a kereslet-kínálat, ill. termés- és időjárási viszonyok pillanatnyi alakulásának. Alacsony terményárak idején a munkások arra törekedtek, hogy minél kevesebb részesmunka és minél több → napszámosmunka legyen, drágaság idején viszont éppen fordítva. A részesmunka nem mindig jelentkezett tiszta formában, haszonrészesedéssel járó nagyhálós halászatnál pl. a beadott szerszámok után külön illetményrész is járt; egyéb munkákon az élelmezés (szállás) biztosítása módosíthatta a részesedés hányadát. (Az élelmezés és egyéb juttatások éppen a részesmunkákon voltak a leggyakoribbak.) Egy-egy → bandán belül pedig a nők és a kiskorúak részesedési kulcsa tért el a teljes értékű felnőtt férfimunkásokétól. – A hagyományos mezőgazdasági munkák zömét részért végezték, elsősorban az aratást és a cséplést. Aratást rossz termés esetén néha napszámban, bizonytalan eredménye miatt pedig átaljában is végezhették, de századok óta a részesmunka a legáltalánosabb. (Az → aratóbandák tagjainak is az aratórészes [→ aratómunkás] vagy részesarató elnevezése a legismertebb.) Az aratórész huzamos időn át lényegében változatlan, de már századok viszonylatában csökkenése a terméseredmények javulását éppúgy kifejezi, mint a munkáskezekben való túlkínálatot: a 18. sz.-tól a 20. sz.-ig 3–4–5–6–7–10–12-ed részért arattak leggyakrabban. A 18–19. sz.-ban az élelmet a munkásrésztől függetlenül adták ki, sőt a zsellérek egy része csupán élelem fejében aratott (a telkes jobbágy télen kosztolta), az utóbbi évszázadok gyakorlata szerint az élelmezési különbözetet a részből levonták (a századfordulón élelem nélkül 10–12, élelmezéssel 12–15-öd részért arattak) vagy az aratók saját kosztjukon éltek. A segédmunkásnak vehető marokverők dolgozhattak a munkaadó alkalmazottjaiként a főmunkás kaszásokénál kevesebb terményrészért, de maguk a kaszások is alkalmazhatták őket napszámban. (A családtagok együtt részeltek.) E két esetben is dolgozhattak saját vagy a felfogadójuk kosztján. Az aratók a terményrészt megkaphatták gazul (csépeletlenül) vagy szemül (kicsépelve); ez utóbbiért külön ledolgozással is tartoztak, ill. sok esetben cséplést is vállaltak ugyanott. Az aratóbandák tagjai a közös kereseten az említett elvek alapján személy szerint osztoztak: a fő munkát végzők egész, a többiek (attól függően, kosztolódtak-e, hány munkásnak segítettek stb.) 3/4, 2/3 vagy 1/2 részt kaptak. A cséplőrészt hasonlóképpen számolták. Ha a munkások mindkét feladatot elvégezték, egyszerre kapták ki részüket. Gyakoribb eset volt, hogy a gépes cséplést külön vállalták az összmennyiség bizonyos részéért vagy százalékáért (3–3,5%), melyen a → cséplőbanda tagjai munkájuk, ill. munkaidejük szerint osztozkodtak. Külön haszonkulcs szerint részelt a gépész, fűtő, zsákos stb. – Viszonylag elterjedt volt a → harmados kukoricakapálás s egyéb munkák: gallyazást 1/2, 1/3 rőzséért; a tápaiak a gyékényvágást 2/5, 3/5, ritkábban feléért vállalták. (→ még: átaljás munka, → kommenció, → summásmunka, → szőlőmunkás) – Irod. Milhoffer Sándor: A mezei munkásviszonyok hazánkban (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Veres Péter: Szolgaság (Bp., 1950); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961); Szabó László: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIX–XX. században (Szolnok, 1968).
Katona Imre–Morvay Judit
