somogyi pásztorkodás
somogyi pásztorkodás: Somogy megye régi állattartásában elsősorban a Zselicség tölt be fontos szerepet. Az erdőben gazdag, makkoltatásra igen alkalmas lomberdős vidékről már a 11. sz.-ból vannak írásos feljegyzések. A 13. sz.-ban az erdőségben harminc kanászfalu (disznóóvó) volt. A Zselicség sertéstartó szerepét megtartotta később is, s még a 19. sz.-ban is Somogy jövedelmének főága a sertéstartás, az erdőben igen sok sertést legeltettek. A juhtartás, kapcsolatban az európai gyapjúkonjunktúrával a múlt század elején kezdett virágzásnak indulni. Századunkban már a falu körüli szérűskertek, pajtáskertek voltak az állattartás központjai. A falvak sűrűn követik egymást, így megérthető a kevés legelő és ezzel kapcsolatban a sok tilosban való legeltetés, a jószáglopás. A megye a jelenkorban is megtartotta a sertéstenyésztés terén jelentőségét. A Balaton mellékének állattartása nem volt önálló foglalkozás, hanem csak a földműveléshez kapcsolódott annak kiegészítőjeként. Az 1850-es évekig a Balaton déli partjára jellemző volt a juhászat. Szilaj pásztorkodás folyt legtovább a lecsapolás előtt a somogyi Nagyberekben. A hideg gulyahálásban a jószág nyáron éjszakázott, a meleg gulyahálásban (a berekben épített istállóban) télre is kint maradt. Az egykorú képek tanúsága szerint a somogyi pásztorok bakonyi jellegű cifraszűrben jártak. (→ még: pásztorkodás) – Irod. Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Kogutovicz Károly: Dunántúl és Kisalföld (I., Szeged, 1930); Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekintettel a faépítkezésre (Népr. Ért., 1931); Seemayer Vilmos: Pajtáskertek Nemespátrón (Népr. Ért., 1934).
Vajkai Aurél
