szél
szél: 1. (szélanya, szélfiú, szélkirály) a néphit szerint a szél egy nagy hegyen (vagy a világvégén az égen) levő lyukból fúj. Némely vidéken ismert az a hiedelem, hogyha meghal egy öreg boszorkány, akkor igen erős szél keletkezik. Ismert → tilalom, hogy nem szabad szidni a szelet, mert megbosszulja. (→ még: forgószél) – 2. → eredetmagyarázó monda-csoport: honnan fúj a szél (MI A 1120). Típusai: a) Lyukból fúj. 1. Ha német ember áll a lyuk előtt fúj a szél, mert szűk a nadrágja, de ha magyar sember áll előtte bő gatyában, nem engedi ki a lyukból. Az eddig ismert szövegek alapján D-Dunántúlon tételezhetjük fel ismeretét. 2. Öreg asszony (vak leány) ül a lyukon, elmegy dolgára, nem talál vissza. 3. Óriás őrzi a szél lyukát, kalapjával letakarja. Ha a kalapot felemeli, fúj. b) Barlangból fúj. 1. A Szélanya barlangban lakik öt fiával: apjáról, anyjáról fújó szél, koldusszél, rókaszél, táltosszél. Anyjuk külön zsákban tartja őket, csak akkor ereszti ki, ha valamelyik boszorkánynak lakodalma van. A barlangon kívül nincs hatalma felettük. 2. Óriás fújja. Mikor még szabadon volt, el akarta fújni a világot, de a többi óriás sziklák közé zárta, most csak onnan fúj. c) Hordból fúj. Vén ember (Szent Péter) őrzi a hordót. Ha elmegy otthonról, „fattyai” kihúzzák a dugót (ő maga veszti el, kiejti stb.). d) Szentlélek szájából, Krisztus testéből fúj. Az egyik fajta szél a térdéből, másik a könyökéből. – A legtöbb szélmagyarázatot Nagyszalontáról ismerjük, de az új gyűjtések alapján megállapítható, hogy az egész magyar nyelvterületen része volt a folklórnak. A magyar szélmagyarázatok változatosságukkal tűnnek ki más eredetmagyarázó mondák közül: akár egy helységben is négy-öt vagy még több mondatípus élhet egyidőben. A klasszikus görög-latin mitológiáig visszanyúló motívumok (szélbarlang – ld. Aeneis I.52, vagy a szelek, mint óriás gyermekei) mellett keresztény elképzelések is élnek egymás mellett, valószínűleg még a középkor elejéről. A szél vagy szelek, ill. anyjuk, a szélkirály megszemélyesítése, a szél lyuka (→ Terülj asztalkám!) mesei motívum is. – Irod. Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népnél (Ethn., 1910); Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés (MNGy, XIV., Bp., 1924); Kiss Lajos: Középen hajtós szélmalom Hódmezővásárhelyen (Ethn., 1938).
Hoppál Mihály–Nagy Ilona
