szolgadal
szolgadal: a mezei munkásdal válfaja, a gazdacselédek életéről szóló és körükben ismert lírai dal. A hasonló társadalmi helyzet és elnevezések vagylagossága miatt sem mindig lehet elválasztani az uradalmi cselédek → béresdalaitól, bár a szolgadalok kevésbé közösségiek és a panasz tárgya is eltérhet. A szolgadalok száma nem nagy, többnyire → népdalból átalakítottak, kevés a saját lelemény. Ezek közül alig egy-kettő kerül vissza a parasztokhoz (– Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele…), pedig éneklési alkalmaik jóformán csak számban tértek el. A szolgadalok között alig van más, mint → panaszdal és a végzésről szóló → átokdalok. Saját dalkincsük annyira összefonódott, hogy erőltetés nélkül alig lehet tartalmi csoportokat kialakítani. Realista ábrázolásmódjuk ellenére sem részletezők, keveset tudunk meg belőlük a szolgák mindennapi életéről. Az életük minden percét lefoglaló munkára pl. szerelmi (– Elereszti szabadjára a lovát És öleli reggelig a babáját…), panasz (– Mikor én szolgává lettem: – Szántogatok a más szántóföldjébe…) s főként végzési dalaikból (– Mától fogva nem vakarok ökröt, se tehenet! – Verje fel az udvarukat a gyom meg a dudva. Vasvilláját, isztikéjét egye meg a rozsda…) tudunk meg közelebbit: inkább utalnak a látástól vakulásig tartó munkaidőre (– Adj, Uram, adj esőt!: Szolga-nyugvó időt! – Aladáron azé nem jó szógáni, Korán rögge ki kő mönni szántani. – Gyertyavilág ég az ólba; Az én rózsám gyenge karja Most is a lovat vakarja…) Bennkosztos cselédekről lévén szó, panaszdalaik központi kérdése a gyenge élelmezés (– Itt hagyom, itt hagyom én már ezt a gazdát! – A vacsorám egy keserves sóhajtás…): ezt ritkábban → ellentét (– Panaszból adnak eleget…) sokkal inkább → túlzás formájában (– dióhéjjal mért pálinka: – három töpörtyűvel rántott fuszujka; – kissujjához szabott szalonna: – körme között hozott parányi túró stb.) fejezik ki. Ezeken kívül állandó jelzők is kialakultak (apró gombóc; büdös laska, pálinka; keserves káposzta; kukacos borsó, túró, ócska pálinka; penészes túró stb.), ezek kisebb része a rossz ruházatra (csula kalap; likas dolmány; rongyos nadrág stb.) és magára a gazdára (huncut, mérges, rossz stb.) vonatkozik. A bánásmód a szolgadalok másik fő témája, részben általános (– Megtanultam, hogy ke tűrni, szenvedni: – Nem volt benned egyetlenegy víg napom…), részben gazda-ellenes (– Elmondja azt a rossz gazda mindennek: – Jaj, be mérges az én gazdám! Örökké csak acsarog rám…) megfogalmazásában. A súlyosabb ellentétekről (ilyen pl. a verés: – Elővette a béresit, megverte: – Törjön el a keze, hogyha szolgának pofont ád!) ballada-kezdemények (moldvai: – Szolgalegény halála; alföldi: – Mónár Misa három lova fekete…) szólnak, bár ezek nem bontják ki a mondanivalót, mint néhány, ugyancsak szolgát szerepeltető klasszkus népballada és népmese. Lényegében a gazdákra mondott átok jellemzi a végzésről szóló → búcsúdalokat is (– Indulok, gazduram, jó napot kívánok: – Mikor a szógának telik esztendeje…) esetleg Petőfi Sándor Alku c. dalának mintájára utasítják el a felajánlott továbbszolgálást. A szolgák szerelmi dalainak száma jelentéktelen (– Ne nézd, rózsám, szennyes vagyok!) alig ismerünk átalakított → mulatónótát (– A szógának csak egy innepje van… – Nem adom a jó bort, a rossz pálinkáért, Sem a szógalegént a gazda fiáért!…). – A szolgadalok 1–2, legfeljebb 3 versszakosak, a sorok szótagszáma 8, 11 és 12. Majdnem minden dal egyesszámban szól: a realizmussal is megférő túlzás és sokféle átokformula jellemzi. – Irod. Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).
Katona Imre
