szőlőmetszés
szőlőmetszés: a tőke egyéves vesszeinek visszavágása termésbiztosítás céljából. A szőlőmetszés a szőlőművelés legfontosabb és legnagyobb szakértelmet kívánó évi munkája. A művelési hagyomány függvénye, azon belül a tőkeművelés módja határozza meg. A szőlőmetszés eszköze a 19. sz. végéig a → szőlőmetsző kés volt, amivel általában tavasszal, néhány vidéken ősszel és télen (Ménes környéke, Mátraalja, Sopron vidéke) dolgoztak. A szőlőmetszés férfimunka, a hozzá kapcsolódó szokások szerint is azonos jelentőségű a szántóföldi gazdálkodásban a vetés és ültetés munkafolyamatával (a hold állásához való alkalmazkodás, a szőlőterület saroktőkéinek megmetszése stb.). A hazai szőlők metszése fejművelésű tőkében nagyrészt kopaszra (Mór vidéke), tallóra (Heves m.), bagolyszemre, dugóra (Tokaj-Hegyalja), bagófejre, metszéssel (Balaton-mellék), agy-, alvó- és világos szemre vágással történt, vagyis a tőkét az előző évi vesszőktől teljes egészében vagy csak egy-két termőrügyet hagyva letisztították. Így metszették a karózatlan vörös szőlőket, a gyalog szőlőket is. A kopasz és rövid csapos metszés mellett a hosszú csapos, szálvesszős metszést is alkalmazták főként fehér fajtájú szőlőkben, így Sopron és Pozsony vidékén ívformán a földbe szúrták a szálvesszőt (ívvessző, monyas, Bogen). A bakművelés vagy fejművelés változatos helyi formái mellett 6–13 szemes vesszőket is meghagytak és vendégkaróhoz vízszintesen kötötték ki. E hosszú csapos metszésmód rövidebb-hosszabb szálvesszejét a következő nevekkel ismerték: csonkás (Győr vidéke), bikás (Keszthely környéke), kányavellás, pipaszáras, darabvessző (Balaton-mellék), borfa, rigópalló (Erdély), kúszós, monyók, rudas (Alföld). A szálvesszők abroncsba hajtása, a karikás metszés elsősorban Erdély területén ismert, de a volt Bereg, Ung és Ugocsa megyékben és a Mátraalján is szokásos volt. A meghagyott karikás vesszők számában (2–6) és a vesszők kikötésének módjában mutatkozott különbség. – A századfordulón az eszközváltás és az új szőlőfajták bevezetése megváltoztatta a szőlőmetszést is. A kopasz metszés ollóval nehezen volt biztosítható, de a rövid csapos metszésről is egyre inkább áttértek a hosszabb csapos metszésre, ami a nagyobb terméseredmények elérését célozta. (→ még: szőlőművelés, → tőkeművelés). – Irod. Vincze István: Magyar szőlőmetsző kések és metszésmódok (Népr. Ért., 1957); Csepregi Pál: A szőlő metszése (Bp., 1965); Kecskés Péter: Szőlőmetszés a Mátraalján (Ethn., 1966).
Kecskés Péter
