tilalmas
tilalmas: védett hely, ahová a jogosulton kívül másnak nem szabad belépnie, ill. nem szabad használnia. Leggyakrabban a vadászat céljára egyedül a földesúrnak fenntartott helyeket nevezték tilalmasnak. Ezt azonban csak az 1729: XXII. tc. vezette be. Addig bárhol való vadászat nemesi szabadság volt. E törvény alapján is a földesúr csak erdeinek, nádasainak egy részén tilthatta meg idegeneknek a vadászatot. A nyílt mezőkön való vadászat továbbra is szabad maradt. A tilalmas terület kijelölése elég bonyolult közigazgatási eljárással történt. Több újabb 19. sz.-i részletszabály után az 1883: XX. tc. tette kizárólagosan a földbirtokos jogává (ha apróbb területeik voltak, közösségüknek vagy a községnek jogává) a vadászatot, mindenki más számára tilalmas hely volt. Nagyobb erdőbirtokkal rendelkező tulajdonosok az erdejükbe való belépést is tilthatták. Ez volt a tilalmas erdő (lat. silva prohibita), a földesúr vagy a faluközösség által meghatározott célokra (makkoltatás, épületfavágás) a közös használat alól kivont és fenntartott erdőrész. A földesúr által tilalomba helyezett erdő már a 16. sz.-ban kivált a falu és földesúr birtoklási közösségéből és használatáért megfelelő bért kellett fizetni (→ faizás, → sertéstized). – Ennél régebbi a tilalmas legelő fogalma. Jellegéről úgyszintén a 18. sz.-ból vannak biztos adataink, de ezek régebbi időből származhatnak. Egyrészt a mezőváros tanácsa jelölte ki évenként a kaszálónak hagyott földeket, melyeken így a legeltetés tilalmassá vált. Másrészt egyes különösen fontos állatok számára fenntartott legelőn tiltották más állatok legelését (pl. ökörtilos). A múlt században már a legelőt fel is osztották az egyes nyájak között. Az egyik nyáj számára kijelölt terület a többiek számára tilalmassá vált, mint a tilalmas rét, ahol a község sarjúkaszálás érdekében tiltja a legeltetést (→ rétszabadulás). Ismeretes volt továbbá a tilalmas tó, folyamrész, halászóhely is. – Irod. Kolosváry Bálint: Magyar vadászati jog (Bp., 1923); Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).
Degré Alajos–Balogh István–Török Katalin
