új stílus
új stílus: a folklór egyes ágaiban és műfajaiban az utóbbi egy-két évszázad folyamán fokozatosan terjedő, az előzőkhöz viszonyítva bizonyos mértékig új műfaji, tartalmi-formai, ill. szerkezeti és előadásbeli sajátosságok összessége. Az új stílus a → régi stílus szerves folytatása, egyidejűleg és egy helyen is élhetnek egymás mellett, de többnyire idősebb és fiatalabb nemzedékek, ill. korosztályok kedvelt stílusaként. Az új stílus a magyar nyelvterület központi, fejlettebb részein (Alföld, Dunántúl) jelentkezik a 18. sz. végétől; eleinte lassan, majd a jobbágyfelszabadítás után rohamos gyorsasággal terjed, csaknem kiszorítja a régit. A nyelvterület szélein azonban terjedése lelassul, lényegében máig tart (Szlavónia, moldvai csángók stb.). Az új stílus egyébként egységesebb a réginél, kevésbé táji, és népcsoportokhoz sem mindig köthető; több szállal kapcsolódik a szomszédsághoz, főként Ny- és Közép-Európa felé; a hivatásos művégzetek felől is több hatás éri, ugyanakkor a szomszéd népek körében ez az ismertebb. – A népköltészet, azon belül a népdal, továbbá Bartók Béla nyomán a népzene új stílusa a legismertebb. Az utóbbi évszázadban az alkalomhoz nem kötött, személyi jellegű dalcsoportok (→ szerelmi dal, → katonadal stb.) előtérbe kerülése, az egyszakaszosság, az egyenlő szótagszámú sorok, a páros rím egyeduralma jellemző; a stíluseszközök kevésbé változatosak, főként a természeti kezdőkép kedvelt. A hangsor ötfokú (pentaton), ill. ennek bővítménye; a dallamszerkezet visszatérő jellegű (AA5BA, ABBA, AA5A5A, AABA). A → ritmus tempo giusto; kevesebb az ékítés, az előadás közösségibb, egyszerűbb, beszédszerűbb. A népdalok nyelve közelebb áll a köznyelvhez, kevesebb a nyelvjárás. A népballada új stílusa is az utóbbi századok eredménye: e műfaj dalszerűbbé vált, így pl. a négysoros, páros rímű versszak, az azonos szótagszámú sorok váltak uralkodóvá. Az új stílusú balladák között feltűnnek a balesetekről, gyárról, kórházról stb. szólók; fő műfaj a új → betyárballada. Mindezekben kevésbé éles és nem végzetszerű már a konfliktus. A történés színhelye az alföldi vagy dunántúli falu, csárda, ill. puszta; a szereplők egyszerű parasztok, pásztorok és betyárok, valamint a falusi-megyei tisztségviselők (bíró, pandúr stb.). A különféle büntetőmódok is korszerűbbek, bár alig enyhébbek, mint régen. – Az új stílusú néptánc az utóbbi két évszázadban vált nemzeti jellemzőnkké. Az új táncstílus is egységesebb a réginél, az új táncok nagyjából a formai fejlődés azonos fokán állnak mindenütt, bár a régiek formai gazdagságát és szerkezeti tömörségét csak ritkán érik el. Az egyes műfajok (férfi, páros, vegyes, sorakozó, bemutató) elkülönültebbek a réginél. Az új tánchoz új stílusú dal, hangszeres verbunkos és csárdás kapcsolódik. – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Szabolcsi Bence: Népzene és történelem. Tanulmányok (Bp., 1954); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970.
Katona Imre
