vég
vég: 1. az országhatár, a → gyepű vonalának tájéka a középkorban. Máig él a helynevekben, pl. Végardó, Végles stb. Később a török korban „végek”, „végvár” alakban a magyar és a hódoltsági területek szélén álló határvédő várak rendszerét jelentette. – 2. Faluvég. A falu széle, általában a szélső utca és környéke, ill. az egyetlen utca utolsó házainak tájéka. Gyakran itt állt a pásztorház. – Irod. Tagányi Károly: Gyepü és gyepüelve (Magy. Nyelv, 1913). – 3. Vég vagy végvászon, szál vászon vagy darab vászon: egyszeri felvetés nyomán leszőtt vászon. Ezt a felhasználásig felgöngyölve volt szokás megőrizni; ennek neve tekercs- vagy karikavászon, annak alapján pedig, hogy rendszerint hosszában kettéhajtva tekercselik fel, türet, türetvászon. A vég megnevezés a 14. sz. óta ismert, a türet is már 1525-ben előfordul, ami az ilyen gyakorlat régiségét mutatja. A leány kelengyéjéhez szőtt vásznat általában végben tárolták és az esküvőt megelőzően, néha összehívott rokonok segítségével szabták fel és varrták meg (így a Nyírségben). A háztartások egyébként is igyekeztek mindenféle szükségletre végvásznakat tartalékolni, így több véget is zsákvászonból, egyet-egyet pl. lepedőnek, kendőnek, esetleg abrosznak stb. Szatmárban pl. a család vagyonosságától függően 10–20, sőt akár 40 türet is állt a padládában vagy a tálalószekrény aljában. Kapuvárott a mennyezetes ágy tetejére volt szokás kirakni a végeket, amelyeket itt mintásan is hajtogattak, ill. két végéről csavartak. Gazdagoknak két sorban is állhatott az ágy tetején a végvászon. Akinek nagyon kevés volt, kettévágta a végeket és papírt csavarva közé, úgy tekercselte fel. A végvászon volt a háziasszony egyik büszkesége. A tartalék végek nemcsak az elhasználódott ruhanemű pótlását szolgálták, de szükség esetén ezt lehetett a legkönnyebben pénzzé tenni. Lakodalmi ajándékként is szerepelhetett. Ha csak egy-egy darab levágásáért kellett megkezdeni a véget, rendszerint belülről vették le, hogy a külső szélen ez ne látsszon, ill. az ne foszoljon ki.
Bárth János–K. Csilléry Klára
