vesszőfal
vesszőfal: a népi építészet egyik legrégibb e legelterjedtebb falszerkezete. Az épület gerendavázát, a koszorú és a talpgerenda között, függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki. A karókat nyír, fűz, gyertyán vagy juhar vesszőkkel, hasítékokkal vízszintesen befonták. Azután pelyvás sárral kívül-belül több rétegben betapasztották. Hasonló módon készítették el a közfalakat is. Azokon a területeken, ahol talpgerendát nem alkalmaztak, a karókat a talajba mélyítették. A vesszőfal neve: sövényfal (Kisalföld, Dunántúl, Alföld, Erdély), fonott fal, fonás (D-Somogy, Pest környéke), rekesztett fal, rekesztés (D-Dunántúl), kertelés (Erdély, Moldva), vályog (D-Erdély), patics, pacsit (ÉK-Mo., É-Erdély).– A vesszőfonás ősrégi technika, Európában a neolitikumtól ismert. Mo.-on vessző falú házat a honfoglalás korától építettek, a 16–19. sz.-ban az egyik legjelentősebb falszerkezet volt. Vesszőfallal építettek lakóházat, csűrt, istállót, ólat, kukorica górét, gabonást, sőt templomot és más középületet is. A 19. sz. utolsó harmadában kezdett háttérbe szorulni. (→ még: gerendavázas fal) – Irod. Györffy István: A Nagykunság és környékének népies építkezése (I– II., Népr. Ért., 1908); Bátky Zsigmond: Parasztházaink építőanyag szerinti megoszlása (1910-es adatok) (Föld és Ember, 1921); Csalog József: Talpas sövényházak a Tolnamegyei Duna-szakaszon (Népr. Ért., 1939).
Füzes Endre
