Fronto,
Fronto, M. Cornelius, a numidiai Cirtában szül., tanítói voltak Athenodotus és Dionysius rhetorok. Főképen a régi írókat tanulmányozta, azokat utánozta. Mint a rhetorika tanítója hírneves ember volt, a császári udvar is meghívta Marcus és Verus trónörökösök tanítójául, kikkel később is a legjobb baráti viszonyban állott. Hadrianus alatt a senatus tagja, majd 143-ban consul volt 2 hónapig; de a proconsulságról betegeskedése miatt le kellett mondania. Fényes vagyoni állapotban élt, pompás fürdőt építtetett s megvette Maecenas kertjeit. Életének végső éveiben betegségén kívül sok családi szerencsétlenség (5 gyermekét temette el) érte. Valószínüleg 169 előtt halt meg. 1815-ig Frontónak egyetlen munkáját sem ismerték, ekkor fedezte fel Milanóban az Ambrosianában egy hatodik századból való codexben és a Vaticanban (Vat. 5750) Angelo Mai a következő műveit: levelezése Marcusszal (két könyv), Verusszal, Antonius Piusszal s ezeknek néhány válasza; levelezése barátaival; rhetorikai és tudományos munkái; historiai fragmentumok principia historiae, de bello Parthico; rhetorikai gyakorlatok: laudes fumi et pulveris, laudes neglegentiae, Arion, de nepote amisso; ezenkívül görög nyelven írt levelek. Ezek a felfedezett munkák nem feleltek meg a várakozásnak, Fronto nagy hírének, ki kortársai előtt oly kiváló tiszteletben állott, kit Romanae eloquentiae non secundum sed alterum decusnak neveztek (Panegyr. Const. 14), kit iskolája, a Frontonianusok, mintaképül választott. Macrobius itélete (Sat. 5, 1, 7) közelíti meg legjobban a valót, mikor stilusát siccumnak nevezi. Fronto műveinek felfedezése első sorban azért értékes, mert annak a kornak szellemi életéről szomorú képet nyújt. Mennyire sülyedhetett az irodalom akkor, a mikor Fronto társai csodálatát keltette fel, sőt meghitták a császári sarjak tanítójáúl, ki csupán a rég letünt phraseologiának utánzásában tünt ki. Fronto szerint az emberi életben legfőbb dolog az ékesszólás művészete, ez a mi vigasztalónk és tanítónk, a szó az uralkodónak és hadvezérnek is a leghatalmasabb fegyere. Fronto rhetorikája a fősúlyt a phrasisokra helyezi, mindig a köznapitól eltérő szavakat, fordulatokat keresi. A régi írókat (Cato, Sallsutius, Gracchus, Plautus, Accius, Ennius) tanulmányozza. Stilusában semmi eredetiség, levelezése az ízléstelenségnek elrettentő példáját nyújtja. Nevetségesek rhetorikai productumai, mint a füstnek, a hanyagságnak a dicsérete; történeti munkái is nagyon szegényesek. Érdekes a Niebuhr itélete (Kl. Schr. p. 326): Fronto war eigentlich dumm und hätte lieber ein mechanisches Gewerbe als den Beruf eines Redners und Schriftstellers erwählen sollen. Kiadások: A. Mai (1815, 1823, 1849), Niebuhr (1816), Naber (1867). V. ö. Roth, Vorträge, 1851. SCH. A.
