Νυξ, Nox
Νυξ, Nox, az éjjelnek megszemélyesítése. Felfogásában kétféle irányt látunk érvényesülni, melyek az egész ókoron keresztül párhuzamosan haladnak egymással. Az egyik természetes és csupán a nap-nap mellett bekövetkező természeti tüneményt látja, a másik speculativ és N.-t mint «egyént» beilleszti a cosmogoniába és theogoniába. A mythikus personificatio általában inkább rokonszenves és megnyerő tulajdonságokkal ruházta fel az éjjelt, habár nem feledkezett meg azokról a hatásokról sem, melyeknél fogva az éjjel nyomasztó és kinos; így váltak a megszemélyesített N.-nek tulajdonaivá azok a sajátságok, miket még manapság is a«derült» csillagfényes szép éjszakákon és a «viharos», «sötét» éjjeleken látunk és tapasztalunk. Ennek alapján keletkezett aztán az alkotó néplélekben a N.-nek képzeleti képe. Csöndesen suhanó, sötét, fekete alak, nagy szárnyakkal, melyek azonban nem arra valók, hogy segítségökkel repüljön, hanem arra, hogy velök a széles világot betakarja és elfödje. Eur. Or. 176. Barátságos volta daczára is olyan hatalmas, hogy Zeus és a többi isten megbecsüli és tiszteletben tartja, mert akármikor erőt vesz rajtuk (δμητειρα ϑεων χαι ανδρων, Hom. Il. 14, 259). Mint ilyent mégis vágyakozva várják és szivesen látják (ασπασιη τριλλιστος, Il. 8, 488), mert hiszen pihenőt hoz magával, feloldja a testet a gondok nyűgétől (λυσιμεριμνος, Orph. h. 3, 6). Ezt a sok jót, melynek külső jeléül homlokát mákvirágos koszorú diszíti, kocsiján hozza magával, a melylyel az égen zajtalanúl felvonúl. Theocr. id. 2, 166. Ov. fast. 4, 661. Hesiodus (theog. 123) alapját veti meg annak a felfogásnak, mely N.-ben mindenségnek és világegyetemnek egyik őselemét látja. Ő nála N. édes leánya Chaosnak és testvére Erebusnak, kivel, noha testvére, mégis szerelmi frigyre lép. E frigynek gyümölcse a derült levegőég (Aether) és a nappal. Hogy Hesiodus N.-et vészes elemnek képzelte (ν. ολοη, Th. 224. 757), kitünik abból, minő gyermekeket tulajdonít neki, a kik voltakép a rémes éjnek megszemélyesített sajátságai. Ime a sötétség félelmes hada: Μορος (a végzetes halál), a fekete Κηρ (az erőszakos halál istenasszonya), Thanatus és Hypnus (a hasonló és egymástól mégis annyira különböző testvérek), az iszonyú álomképek nemzedéke, aztán Μωμος (a gáncs) és ’Οιζυς (a siralom), Νεμεσιν (πημα ϑνητοισι βροτοισι), ’Απατη (a csalás), Ιηρας (vénség) és ’Ερις (gonosz czivódás). De vannak kedvesebb szülöttei is, így a Hesperisek, a derült álomképek és az álomban ránk boruló szerelmi bűbáj (ϕιλοτης). N.-ek lakása Hesiodus szerint a távol Nyugaton volt, Atlas szállásán túl, a hol a Nappal és Éjjel találkoznak, mielőtt egymást felváltják. Theog. 749. Az istenek családfájának készítőjéhez hasonlóan fogja fel a személyesített Éjjelt Orpheus titokzatos felekezete. Az orphikusok szerint N. minden élő lénynek, az egész mindenségnek, az isteneknek és embereknek ősanyja. Még a csillagok is az ő gyermekei. Orph. hymn. 7, 3. Hatalmas és sokoldalú szerepet játszik az orphikus tanban, mint az istenek rejtett gondolatainak és kivánságainak hirdetője (fragm. 117. 118), az istenek jóslatainak letéteményese, a ki tudja mindazon jóslatokat, melyek még a világ teremtése előtti időkből valók. Ennek alapján volt egy-egy jóslóhelye is, pl. Megarában a Caria nevű fellegvárban, melyet Pausanias még emleget (1, 40, 6). Ennek daczára N.-nek rendszeres cultusáról nem igen beszélhetünk; igaz, hogy imádkoztak hozzája és az is igaz, hogy kakast áldoztak neki (Ov. fast. 1, 455), de ezek inkább szokások mint szertartások. Ennél több nyomot hagyott a képzőművészetben, melynek mesterei, úgy látszik, a tragikus költők műveiből merítették az Éjszaka ábrázolásához használt motivumokat. Tüstént kitűnik ez, ha a tragikus költők felfogását összehasonlítjuk az emlékekkel. A tragikusoknál N. vagy szárnyasan fordul elő vagy fekete lovas négyes fogaton, fekete ruhában, melyen csillagok vannak elhintve. Sophocl. El. 19. Eur. Ion 1150. Or. 176. Theocr. 2. Verg. A. 5, 721. 8, 369. Ez a felfogás uralkodik azokon az emlékeken, melyeket Robert a Hermesben (1884, 467–69) ismertetett. Igen érdekesen N.-nek a Trajanus oszlopon előforduló képei (hajadonfővel, de a fej körül lengő fátyollal) Az egyiket közli Weizsäcker a Roscher-féle szakszótárban. Ellenben azt a felfogást, melyet a Cypselus-láda N.-képe tüntetett fel (Paus. 5, 18, 1), s a melyen N. mint anya egy-egy fehér és sötét arczú alvó gyermeket ringatott karján, vagy takart el szárnyaival, ezt a felfogást csak egy modern festő elevenítette fel, t. i. Griepenkerl az athenaei akademia dísztermének Prometheus-cyclusában, az istenek Pantheonját ábrázoló képen. L. Schirlitz, Über die Darstellung der Nacht bei Homer (Stettin, 1880, a német philologusok gyűlésének emlékkönyvében). L. M.
