Panaetius
Panaetius, Παναιτιος. – 1. Rhodusi, Nicagoras fia, szül. 180-ban Kr. e. Philosophiát Athenaeben tanult Diogenes Babyloniustól s ennek tanítványától Tarsusi Antipatertől. Majd Romába ment, hol Laeliusszal s az ifjabb Africanusszal lépett szorosabb ismeretségbe s ez utóbit elkisérte diplomatiai útján Ázsián keresztül Aegyptusba Ptolemaeus Physconhoz 143-ban. Romában a stoa tanításainak terjesztésén sokat fáradt, tanítványai közé tartoztak C. Fannius, Q. Mucius Scaevola augur, Q. Aelius Tubero (Cic.de or. 3, 23. Tusc. 4, 2), Rutilius Rufus(Cic. of. 3, 2), Vigellius (Cic. de or. 3, 21). Később visszatért Athenaebe s tanítójának Antipaternek utódaként a stoikus iskola élére állt. Mestere volt a nysai Apollodorusnak, a rhodusi Mnesarchusnak és Hecatonnak, az apameai Posidioniusnak. Élemedett korában halt meg Athenaeben, hol tiszteletére a Panaetiasták asztaltársasága még holta után is fennállott. Irataiból csak jelentéktelen töredékek maradtak: περι αιρεσεων, περι προνοιας, περι ευϑυμιας czímű munkákat írt. Főműve volt a πεερι του χαϑηχοντος 3 könyvben (Cic. of.f 2, 17. 3, 2. Att. 16, 11), ez volt az alapvető forrásmunkája Cicero de officiis czímű művének. P. ugyanis hű követője volt a stoa tanításainak, de azért nem volt rideg dogmatikus és sokban közeledett a peripatetikusok tanításaihoz. A kötelességekről szóló könyve csak része volt egy általánosabb ethikának, melyet a bölcseség utján haladni készülők részére szánt. Cicero mindenütt a legtekintélyesebb stoikusok soraiban említi. Töredékeit kiadta Fowler: Panaetii et Hecatonis fragmenta, 1885. – 2. Mathematikus; περι των χατα γεωμετριαν χαι μουσιχην λογων χαι διαστηματων czímmel írt munkát. – 3. Egy háromevezős parancsnoka, mely a salamisi csata előtt a görögökhöz pártolt. Hdt. 8, 82. Plut. Them. 12. – 4. Leontiniből (Sicilia) való zsarnok. S. K.
