Provocatio.
Provocatio. – 1. A görögöknél, l. Per, 2. – 2. A rómaiaknál hivatkozás a felsőbb hatóságra, felebbezés a közgyülésre, később a fejedelemhez. Erről a királyság idejében nem lehet szó, minthogy olyan intézmény a regia potestasszal ellenkezett volna. Az, a mely a Horatius mondában lép elénk, nem a király itéletét, hanem a király fölhatalmazásából bíráskodó bizottságét viszi a polgárság itélőszéke elé. L. Iulis dictio, Per, Perduellio. V. ö. Cic. r. p. 2, 31. Ezt a megfölebbezhetetlen királyi itélő hatalmat gyakorolták még az első consulok is azokkal szemben, a kik a királyság visszaállítására összeesküvést szőttek. Liv. 2, 5. Dion. 5, 8. skk. V. ö. azonban Plut. Popl. 6, 7, a ki a patria potestasban keresi azon itélet jogi alapját; valamint Zon. 7, 12. Serv. ad Aen. 6, 819. Csak a lex Valeria Poplicolae (Kr. e. 509) mondotta, ki ne quis magistratus civem Romanum adversus provocationem necaret neve verberaret (Liv. 2, 8, 30. Val. Max. 4, 1). Ezentúl a consulok nem mondhattak ki s hajthattak végre többé halálos itéletet a városban s attól 1000 lépésnyire. Csupán a dictaturában támadt még föl időnkint ama korlátolatlan királyi hatalom, míg valószínűleg a Kr. e. 300. évben kelt lex Valeria azt is alá nem vetette a p.-nak, a mely jogát a római polgárnak mindjárt a decemviratus megszüntetése után két törvény, a lex Valeria Horatia és a lex Duilia, mind a kettő a Kr. e. 449. évből, megerősítette a leges Porciae (Kr. e. 198, 195, 184) azonkívül ki is terjesztették (l. o.). A polgár élete felől a köztársaság alkotmány szerint csak a populus mint comitiatus maximus rendelkezhetett. A dictatori hatalmon kívül csakis az államszervező és rendező hatalmak (decemviri legibus scribundis, Sulla és Caeasar mint dictatores s a tresviri reipublicae constituendae) állottak fölötte valamennyi törvénynek, tehát azon törvényeknek is, a melyeken a p. alakult. L. Decemviri, Dictator, Tresviri. A p. mint polgárnak hivatkozása az összes polgárság (populus) közgyülési döntő itéletére a főmagistratus itéletétől, természetesen kizárta a nőket, minthogy azok manus vagy patria potestas alatt voltak. Eleinte csak Roma városára s annak az első mérföldkőig terjedő környékére szorítkozott; de az egyik lex Porcia (l. o.) a katonai szolgálatban (militiae) elkövetett vétségeket is a városi hatóság bíráskodásának vetette alá. P. csakis a főbenjáró bíráskodás és a magistratusi büntetőjog ellenében volt alkalmazható, vallási vétségek ellen nem s magistratusi coercitio ellen is csak olyan itéletekkel szemben, a melyek a bírság törvényes mértékét meghaladták. Testi büntetés ellen a polgárt talán már a lex Valeria (Kr.e. 300), de a leges Porciae bizonyára védték avval, hogy számkivetéssel fenyegették az olyan magistratust, a ki római polgárt megvesszőztetni és kivégeztetni merészelne. A quaestiones perpetuae behozatala után azon vétségekben, a melyeknek elbírálása hozzájuk tartozott, nem volt helye az itéleteket. Augustus egy ismeretlen időben kelt törvénye vis publicának minősítette, ha valamely imperimmal fölruházott magistratus a polgárt fölebbezése daczára kivégezteti vagy megbéklyózza. A császárkorban, mikor a császár személyében egyesült a nemzetfenség, megszünt a közgyüléshez való fölebbezés. Valamennyi magistratus itéleteelőtt vagy ellen nyújthatott a császár védelmet vagy kegyelmet; rajta kívül az ő nevében a consularis-senatori törvényszék s a praefectus praetorio, ill. praef. urbi (l. Praefectus) elé volt helye p.-nak, a mely most már összeolvadt az appellatio (l. o.) fogalmával. Hasonlóképen nyújtott orvoslást a császárkor a vesztegetésből vagy pártszempontból hozott igazságtalan esküdtszéki itéletek ellen is, a melyek egyébként ki voltak véve a fölebbezés lehetősége alól. Dig. 50, 16, 244. CS. JÓ.
