A NAGY BUKÓ. Mergus merganser L. 1758.
A NAGY BUKÓ.
Mergus merganser L. 1758.
Mergus merganser L. 1758.
[Mergus rubricapilla BRÜNN. – Mergus ćthiops Scorp. – Merganser castor BP. – Merganser gulo LEACH. – Mergus orientalis, squamatus GOULD. – Merganser rayi LEACH. – Mergus rancedula BONN. – Merganser merganser (SHARPE)].
Népies nevei: buvárrécze; zöldfejű buvár (
); nagy deres (Hegykő, Fertő); gönczőgéger, fürészorrú récze (Velencze); muszkarécze.
); nagy deres (Hegykő, Fertő); gönczőgéger, fürészorrú récze (Velencze); muszkarécze.
Jegyei: házi récze nagyságú; szárnytükre fehér; a fejtollazat a felső kávára tompa szögben végződve nyulik előre; a csőr és belső lábujj egyenlő hosszú. (Fejének képe: I. köt. VIII. tábla.)
Leirása. Gácsér dísztollazatban: fej, bóbita, a felső nyak közepéig, és hát előrésze úgy a vállak, érczfényű feketészöldek; a hát fark felé eső része palaszürke; farcsíkja és a has oldalai szürkésen, feketésen tarkázottak; szárnyfedők, másod- és harmadrendű evezők fehérek, ezek közül a három első, külső felén, fekete szegésű; a nagy evezők (első rendűek) feketeszürkék; a szárny hajlása felül fekete; az alsótest és nyak (életben) hajnalpirosan fehér, mely szín halál után mindinkább fehér lesz s elveszti rózsás árnyalatát; a fark palaszürke; csőr és lábak élénk vörösek, szem dióbarna. – A tojó kisebb a gácsérnál, feje és bóbitája rozsdabarnás rókaszínű, torka fehér; felső teste úgy a fark is világos palaszürke; alsó testének közepe fehér, némi sárgás árnyalattal, az oldalakon szürkésen és világosabban habozott; a szárnytükör fehér, némi elmosódott keresztcsikkal; csőr és lábak kevésbbé élénk vörösek. Fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de bóbitájuk kisebb, lábaik sárgásvörösek.
Mértéke: H. 60–70; Sz. 26,3–29,8; F. 9,5–12; L. 4,2–4,5; Cs. 5,4–6,3 cm.
Európa és Ázsia hidegebb öveiben, különösen a Sarkkör vidékein otthonos.* Európában a 70° északi szélességtől le ez 54° északi szélesség közt legszámosabban költ. Legdélibb költőhelyei a Németországhoz tartozó Keleti-tenger partvidékén találhatók. Ritka kivételként Svájczban, a Boden-tavon, s egy más esetben még délebbre, Banjaluka mellett Boszniában is, fészkére bukkantak. Mint határozottan északi madár, nálunk csakis a késő őszi és téli hónapokban jelenik meg s ilyenkor tavainkon, a jégment tisztásokon, nagyobb folyóinkon, folyamainkon, sokszor nagy csapatokban látható. A Dunát, Tiszát novemberben s még inkább deczemberben, januárban, februárban, márczius első felében – csak szabad víz legyen rajtuk – mindenkor benépesítik a «búvárkacsák» élénk, mozgékony csapatai. Ilyenkor nemcsak a folyammenti helységek közvetlen szomszédságában látjuk őket, néha százakra rugó mennyiségben, hanem szinte betolakodnak a nagyobb városokba is, bizonyos szemtelenséggel ugyan, de soha sem feledkezve meg saját biztonságukról sem. A mi szép fővárosunk Duna része sem kivétel. Ott bukdácsolnak madaraink a Csepelszigettől a Margitszigetig terjedő folyamdarabon is, a partokon, Lánczhidon és a Margithidon sétáló közönség szemei előtt, a zajló, serczegő, morajló jégtáblák közt. Valóságosan ők teszik Budapest téli madáréletének egyik legjellemzőbb képét. A fővárosi ember ismeri őket, el-elnézegeti téli szárnyas vendégeit s bizalmaskodik velük. Nem ritkaság, hogy a Lánczhidról itt is, ott is, nap-nap után látjuk, a mint a járókelők kenyérdarabkákat, élelmet szórnak le a víz tükrén úszkálóknak, s a még nagyobb számban hozzájuk csatlakozott kerczeréczék (Fuligula clangula) szintén télre itt vendégeskedő csapatainak. Ez a vegyes társaság hajnaltól estig – kivéve egy kis déli szunnyadást – folyton sürög-forog a vizen és vízben. Testöket jól besülyesztve, fejöket behúzva hol ide-oda úszkálnak, szinte hasítva a víztükröt, a mint azt dübörgő gőzhajó szántja, hol zajtalanul, de villámgyorsan, elbuknak a víz alá, 1–2 perczig a mélységben úsznak odább, s vagy 60–100 lépésnyire buknak föl ujból. Egy részök mindig víz alatt, a másik részök a vizen van, de a folyton el- és felbukó madarak azt a benyomást keltik a szemlélőben, mintha a csapat örökös hullámzásban volna. A mozgalmas kép azonban még élénkebb, ha a vizen jégtáblák úsznak alá, vagyis ha a folyó java zajlásban van. Rendkívüli ügyességgel térnek ki a jövő-menő jégdarabok elől, rendszerint bukással, csak ha megszorulnak vagy maguk is egy jó darabot lekerültek a folyón, kapnak szárnyra s alacsonyan, kacsaszerűen sebesen, de mégis némi megerőltetéssel is, sajátszerű suhogással szállnak a víz fölött nyiltabb helyekre, vagy oda, hol bővebb táplálékot reménylenek. Pihenésre vagy valami szigetre vagy jégtáblára telepesznek, itt tollászkodnak, szunyókálnak, hogy friss erővel ujból folytassák a munkát.
Észak-Amerikában a Mergus americanus, Közép-Ázsiában a Mergus comatus hetyettesiti.
Mikor vizeinket elborítja a jég, azaz «beállnak», délebbre vonulnak, oda, hol még nyilt folyókra akadnak; de olvadáskor ismét visszatérnek hozzánk s csak tavaszfakadáskor húzódnak mindinkább vissza északabbra, költőhelyeikhez, úgy a mint azoktól őszszel fokozatosan, a hidegség és tél délre terjedésével hozzánk jutottak.
Nálunk való fészkeléséről nincsen tudomásunk. Hazájában költéskor olyanféle helyeken tartózkodik, mint nálunk a tökésrécze, t. i. mocsaras, berkes, ligetes helyeken, kisebb – tengerparthoz közel eső – tavakon, tócsákon, melyek partjain facsoportok nőttek; néha azonban meglehetős távol a vizektől. Földön, faodukban, elhagyott ragadozó-madár- és szarka- vagy varjufészkekben veti meg tanyáját. Utóbbi madaraktól sokszor erőszakkal hódítja el a fészket. Kelet-Finnmarkenben jártamkor Vadsőn hallottam, hogy sok helyen fészkelő ládikákat akasztanak ki számára. A bukó ugyanis, ha lerakott tojásait elszedjük, tovább tojik mint a tyúk; ezt az ott lakó – többnyire szegény lapp, finn – halásznépség saját hasznára fordítja s ő benne látja konyhájának tojásszállítóját, hiányozván neki a kotkodácsoló tyúknéni. Magának a madárnak husát nem igen mondják jó pecsenyének, mert halzsirízű s legföljebb lappoknak, finneknek való s nem mérsékelt égövi gyomornak. Tápláléka első sorban hal, különösen az apraja, noha – mint CSATÓ JÁNOS irja – több elejtett s felbonczolt példány torkában akkora halakat is talált, melyek nem fértek beléje, úgy hogy farkuk kilátszott szájnyilásukból. A halak mellett csak szükségből nyúl kisebb vizi férgekhez vagy vízbe került hulladékhoz. Mindenképen káros tehát a halgazdaság szempontjából s nálunk is pusztítandó, mert bár nem költ itt, de hónapokig és nagy számban tanyázik vizeinken s falánkságával bizony meglehetős rablást visz véghez halaink közt.
