Deák a Kossuth és Széchenyi vitájáról
Deák a Kossuth és Széchenyi vitájáról
A fogságából kiszabadúlt Kossuth megindította a Pesti Hirlapot, a Széchenyi tanítványának, csak az ő műve folytatójának vallva ugyan magát, de vele egyenes ellentétben a híres »Nélkületek, sőt ellenetek, ha kell« jeligével szállva ki a csatatérre, új és szokatlan mozgalmat idézett elő a közvéleményben. Széchenyi megdöbbent, veszélyt, forradalmat látott ez irányban, minden erejével tiltakozott ellene, rémlátásaival, vészjóslatokkal izgatva fel magát s néhány vele tartó hívét, szinte kétségbeesetten folytatá éveken át a harcot, míg az, a jósolt felforgatásnak csakugyan bekövetkeztekor, az ő látszólagos legyőzetésével fejeződött be. Hogy, mint egy hamvaiból feltámadó Phönix később újra megújúljon, s egyaránt tradiciókra támaszkodó, egyaránt egy nagy jövőbe bízó két állandó táborra (egy nyilvánosra és egy lappangóra) oszsza az országot! Deák aggódva nézte e meghasonlást. »Nem adnám sokért« mondá, »ha Széchenyi a Kelet népét nem adta volna ki.« Attól félt, hogy Széchenyi és föllépte megosztja s elerőtleníti az ellenzéket, a nagy feladatra pedig, hogy egy döntő középpártnak ő legyen a vezére, annál kevésbbé érzé magát (akkor még!) hivatottnak, mentől inkább sarkalá, erőlteté erre Széchenyi. Ha rövidlátó volt az egész nemzet Széchenyi jóslatai irányában: Deák is a rövidlátók közé tartozott. Bár, higgadt természeténél fogva is, az izgalmakat, a szenvedélyek felköltését nem szerette, s különösen az időpontot nem tartotta arra alkalmatosnak, hanem inkább csendes munkára, szorgalomra, egymás megbecsülésére integette az ifjúságot is (Pesten, nov. 18. 1841.) előforduló esetekben, többnyire mégis inkább Kossuthnak mint Széchenyinek látszott igazat adni. Igy p. o. az adó és a véd-egylet kérdésében.
DEÁK FERENCZ. (1861.)
