A jelen és a jövő
A jelen és a jövő
A mű itt áthaladt útja legmagasabb pontján és gyorsan siet lefelé. Ádám ezentúl nem vállal cselekvő szerepet az álomképekben, mint élemedett férfi, majd meg mint öreg nézi a világ folyását. A XI. színben a jelen tárúl föl előttünk. Ez a jelen a szabad, maga magát szabályozó élet a modern világ legfejlettebb színpadján, Londonban. De a szabad verseny világa is silány, az ember állattá aljasúl; még a koldusok is egymást marják, a művészet vásári mulatsággá lett, leányát saját édesanyja adja el, a munkások a gyárosok, a gyárosok a munkások s egymás ellen harcolnak. Ádám ismét csalódott. Más világot keres, mely nem magára van hagyatva, melyet a társadalom tudománya kigondol »és melynek rendén értelem viraszt.« Igy a szabad verseny világa szüli a szabályozott, a kommunisztikus, a falanszteri jövő világot a XII. színben. De ez, mely az embereket egyformává akarja tenni, ellenkezik az ember egyéni természetével, mely nem tűri az egyformásítást, a gépies rendet.
Csalódtam hát a tudományban is:
Unalmas gyermekiskolát lelék
A boldogság helyén, mit tőle vártam.
Unalmas gyermekiskolát lelék
A boldogság helyén, mit tőle vártam.
Igen sajátos a XIII. szín, melyben Ádám mint öreg a világűrben repűl, hogy a föld hitvány porát elhagyja. De a föld szelleme nem bocsátja ki köréből. Visszakívánkozik a földre, hogy újra csatázzon; elég boldogság, ha küzdeni tud. Az élet küzdelem s az ember célja a küzdés maga. De a XIV. színben ebből az utolsó illuziójából is kiábrándúl. A föld mindenütt hóval és jéggel van borítva; az ember fizikailag is elsatnyúlt, csak eszkimók vannak a világon, kiknek egyedüli gondolatjuk, hogy »kevesb ember legyen s több fóka.« Megszűnt minden, maga a nemes küzdés is. Midőn az eszkimó nejét fölajánlja Ádámnak, ez iszonyodva menekűl, eleget látott, az álom véget ért, Ádám fölébred.
