Lírai költeményei
Lírai költeményei
Bármennyire is elüt is Kisfaludy Károly az előző magyar költőktől, bár nevéhez egy új korszak irodalmi vezérsége füződik, mégis a lírában alig érvényesűl önálló egyénisége. Verselni bátyjától, Sándortól tanúl, később pedig a nálánál fiatalabb Kölcseynek hatása alá kerűl. Szerelmes, és mégis a szerelem gyötrelmeit, bánatát és örömeit bátyja szavaival énekli, szenvedéseken, nagy megrázkódtatásokon megy át, csalódások érik, kiábrándító csalódások, és mégis meghasonlott lelke küzdelmeit, hánykódó szíve kétségeit a Kölcsey mesterkélt versformáiban és pompázó kifejezéseivel tárja elénk. S éppen mint Kölcsey, legfőbb érzéseit, legtöbb gondolatát átalánosságban adja elő. Költeményeket ír a szerelemhez, a barátsághoz, a reménységhez, a fantáziához és az életnek tünő korairól elmélkedik. S mind e dalaiban, ódáiban nemcsak az egyéni vonásokat keressük hiába, hanem a természetes is kevés bennök; ha talán az érzés nem affektált, megjelenése, a versforma és nyelv mindenesetre az. Mintájától, Kölcseytől, legföljebb abban különbözik, hogy ment a klasszicizmus egyik fő nyügétől, a mithologiai képektől és vonatkozásoktól. Azonban érdeméül tudhatjuk be, hogy keze alatt sokat hajlott, finomúlt, bővűlt a nyelv és hogy számos idegen versforma az ő igyekezetére honosúl meg a magyar költészetben.
Kisfaludy Károly emléke.
(Ferenczy István tervezete, Aurora, 1832.)
De egy érzés, a hazafiság érzése, mint Kölcseyben, benne is teljes őszinteséggel és természetességgel nyilatkozik; Berzsenyi kétségbeeső keservét, Kölcsey sötét pesszimizmusát szelíd bánat váltja fel az ő szivében, mely bízni, reményleni is tud. Széchenyi korszakalkotó fölléptét a magyar költők közül senki sem méltatja messzibbre ható tekintettel, senki sem üdvözli hőbb lélekkel, mint Kisfaludy; ő siet először Széchenyivel közelebbki viszonyba jutni, viszont a nagy reformátor őt választja ki hirlapi szöveségeséül. A lelki rokonságot közösen kellett érezniök, hiszen midőn a költő Mohácsában, e klasszikus tökéletességű elégiában, a múlt gyászos képeit elűzve, hirtelen felderűlt szemmel és lélekkel kiáltja el a maga jelszavát: »Él magyar, áll Buda még« (1824.), ahhoz a reménynek csak egy tüzesebb napsugara kellett, hogy kipattanjon belőle Széchenyi jeligéje: »Magyarország nem volt, hanem lesz.«
Ugyane biztató, a jövőtől már nem félő hang szól Mohácsi dalából is, melyet a népdalok közé sorozott. A csüggedés azonban e derűsebb érzések közé is beférkőzik, a mélabú néha a hazafit is megszállja Kisfaludyban, a ki általában a szelid bánatot, a reménytől el nem zárkózó melankholiát tudja leghívebben tolmácsolni. Hányatásainak, csalódásainak öröksége e mélabú, mely borúsabb óráiban el-elfogja, de tapasztalataiból és kiábrándulásából maradt vissza szivében, mint Csokonaiéban, egy más érzés is, mely derűsebb napjaiban látogat el hozzá és a mely megtanítja őt »a halandók gyarlóságit szabad partról nevetni«. A humornak jótevő érzése ez, mely néhány kedves dalt (Pipadal), több jóízű költői elbeszélést irat vele és a mely humoros novellistává és vígjátékíróvá avatja.
