A kióvi csata
A kióvi csata
Debreczeni éposza XVI énekre volt tervezve, de csak XIV ének van belőle kidolgozva, a két utolsó töredék. Nyelvében és szerkezetében félreismerhetetlenül magán viseli a Zalán futása rendkívűli hatását. Éppen oly mély elégiai felindulás vesz rajta erőt az expozicióban, mint Vörösmartyn; tudja, hogy emléke nemsokára kihal, de míg él, örömmel mulat a régi nagyság képeivel, hogy lerója hona iránti háláját, noha őseitől nem örökölt mást, mint »tetteik éneklése hatalmát:«
Nem kér lantom örök hírt, csak ti figyeljetek arra,
Oh! kevesek, kiket Árpád forró vére hevítvén,
Még ős nemzeti lélekkel tündöklötök a föld
Oltalmára…
Oh! kevesek, kiket Árpád forró vére hevítvén,
Még ős nemzeti lélekkel tündöklötök a föld
Oltalmára…
Így fog a tárgyaláshoz. Uldár, a kabarok fejedelme, ráveszi Oleg kióvi fejedelmet, hogy akadályozza meg a magyarok átkelését Kióvnál. Pérun, az oroszok védistene, azonban megharagszik Olegre, az oroszok vereséget szenvednek, és Szabolcs behatol Kióvba, ösztönözvén a magyarokat az általános tusára. Mindamellett békét kötnek, de Uldár azt megszegni törekszik s a boszú istenét rábírja, hogy Árpád képében támadja meg az oroszokat éjjel. Így aztán megújul a harcz és foly változó szerencsével, számos epizódon keresztül. Szabolcsot az oroszok elfogják, de belészeret Thamira, Oleg leánya, s meg is menti avval a föltétellel, hogy atyját szükség esetén védeni fogja. Szabolcs csakugyan megvédi Oleget egy másik csata alkalmával, miért is őt mint hazaárulót száműzik. Ekkor álmában Hadúr megjelenik előtte s tudtára adja, hogy Etele kardja megvan Odin kezében, de Odin csak annak adja azt át, a ki Pérun védisten szobrának ezüst fejét eléje viszi. Szabolcs, még midőn Kióvba először behatolt, magához vette az ezüst szoborfőt s így most ennek a segítségével csakugyan hozzá jut Etele kardjához. Új harc fejlődik ki, a melyben Árpád s a legtöbb magyar vezér megsebesűl, a mi Árpádot nagyon leveri, annyira, hogy Mithrászhoz és Ormuzdhoz már haláláért könyörög. Ormuzd Árpád lelkét magával ragadja az égbe, megmutatja neki Pannonia és Dácia vidékeit, a melyeket a magyarok meg fognak hódítani; majd a Mindentehető (ez a legfőbb isten) elé vezeti, a hol feltárúlnak előtte a múlt, jelen és jövő képei. Ebből Árpád új reményt nyer s csüggedő híveit újra föllelkesíti. Majd az Etele kardját is megkapja Szabolcstól s evvel Uldárt elejti, Kióvot beveszi, hová a magyarok elvonúlnak, s így szabad az út Pannonia felé.
Jóllehet ez az éposz is osztozik a magyar klasszikai époszok főhibájában, hogy nincs egységes cselekvénye, mind a mellett világosan mutatja Debreczeninek nem közönséges tehetségét. Nylevében ő is a régi és új nyelvet iparkodott egybeolvasztani, törekvése azonban csak félig sikerűl: sok helyen darabos és csiszolatlan, de elég gazdag, erővel teljes és festői. Az orosz és perzsa mithologia kapcsolata kétségtelenül zavarossá teszi a cselekvény folyamát, noha tárgyát a költő eredeti felfogása a kióvi csata fontosságáról s Etele kardjának csodás erejéről valódi époszi magaslatra törekedett emelni.
A klasszikai alakú éposz a harmincas évekkel elérte fejlődésének csúcspontját. A költői nyelvet művészivé és magyarossá tette s addig nem is sejtett bájait tárta föl a nemzet előtt, a mi egyik legfőbb fontossága. Az irodalmi érdek szilárdította a magyarság hitét, s a különféle politikai és társadalmi osztályok lassankint a hazafiságnak ama szent érzésében váltak egygyé, a melyet Vörösmarty s époszíró társai zengtek. A szónokias hang, mely először ez époszokban fejledezett művészivé, nemsokára általánosan uralkodóvá lett a lírában s epikai dalban; de maga az éposz krónikás elbeszéléssé sűlyedt, nyilvánvaló jeléül, hogy csak új elemek fölvétele fejlesztheti epikánkat igazibb művésziségre.
