Vályi Nagy F. és mások
Vályi Nagy F. és mások
VÁLYI NAGY FERENC (1765–1820.), előbb a miskolci ref. gimnázium aligazgatója, utóbb a sárospataki főiskola tanára, szintén e körben lépett föl, 1793-ban kiadván (Apologusok és más Elegyes versekkel megtoldva) Hunyadi László történeteit tizennégy szakaszban. Költői elveire jellemző, a mit előszavában mond, hogy e nemes vitézről Bessenyei György is írt ugyan egy »eléggé szép munkát«, de ez »azonkivül, hogy többnyire csak elmés-költemény, a történet valóságához képest hiányos is«; neki is az a főtörekvése tehát, hogy részrehajlatlan hitelességű történetet adjon, mire nézve váltig idézi is forrásait. Kettős rímeit pedig azzal védi, hogy »ő a poézisnak természetit a dolognak velős és eleven leirásában s a szivet érzékenyítő szóknak kikeresésében állítja, nem szükségtelen összehordásában«. 1799-ben kiadott Pártos Jeruzsálemének kilenc énekében Flavius Josephus nyomán a római-zsidó háború krónikáját adja. Becsesebbek ezeknél mint kitünő klasszicistának műfordításai: Horatius, Bion és Moschius s mások műveiből, melyek életében egyenkint s halála után Kazinczy által két könyvben összegyűjtve Polyhymnia (1820.) cím alatt jelentek meg. Ő adta irodalmunknak az első Homeros-fordítást is: Homér Iliászát, mely két kötetben 1821. jelent meg.
Ha még megemlítjük CSENKESZFAI POOCS ANDRÁSnak Aeneas Sylvius után dolgozott Senai Lucretiáját, mely elegyes verseivel együtt 1791-ben, s PERECSENYI NAGY LÁSZLÓ miskolci tanárnak Létán Magyar vitéz és Zamira pannoniai kisasszonyát (1800.) s a Sajnovics kutatásai után és Dugonics példájára írt Szakadár, esthoniai magyar fejedelem bujdosását (1801.) – ezzel körülbelül minden munkát felsoroltunk, mely a múlt század végén e körben feltűnt.
