Csokonai verselése
Csokonai verselése
A mi pedig Csokonai verselését illeti, e téren is elméleti értekezései tanúsítják, mennyire öntudatosan járt el. A magyar verselés történetében a rímnek, a debreceni verselők vesszőparipájának theoriájában érdekes elődje Aranynak, ki maga is annak a kollégiumnak hagyományai közt növekedett. A túlzásoktól nem mindig bírt ugyan itt se szabadúlni, de annál szerencsésebb magukban a versformákban. Himfy esetén okúlva, minél nagyobb változatosságra törekedett. Mi több: az ő lírája még mindig nem pusztán szó-költészet, hanem szoros kapcsolatban vvan az énekkel, zenével. E pontban különösen az olasz dal-költészet volt jó hatással Csokonaira, melynek utánzásával duetteket irogatott, a szavaknak első sorban zengő dallamosságára volt főgonddal, s valóban oly zeneiséget tudott bevinni a magyar versbe, hol szilaj szenvedélyességre, hol bánatos andalgásra, majd enyelgő, pajzán szökdelésre képesítvén azt, mi őt a technika egyik első rangú virtuózává emeli irodalmunkban…
Az anakreontikákban s a Lilla-dalokban mindegyre az akkortájt divatos Gessner-féle édeskés, balletszerű mithologiának kegyességeivel találkozunk. Luna »pamuthintócskában« halkan nyomja »a harmattól nyirkos eget«, mig ide lent a költő Chloekről, Daphnisokról, Phyllisekről énekel. De ez obligát írói cicomák ellenére is kitör belőle a debreceni civis-család demokratikus szelleme s a népköltészethez is áthajlik. És pedig nemcsak oly stilizált népdalnak nevezhető darabokat ír, mint a Siralom című Lilla-dal (»Gerliceként nyögdécselek…«), hanem valóságos népdalokat, melyek formáit, dallamait, Horváth Ádám példáján buzdúlva, nagyban gyűjti. Szegény Zsuzsi a táborozáskor egy parasztlány bánatát tolmácsolja érzelmesen, kinek szeretőjétől meg kell válnia, mert ezt háborúba viszik; még ma is él a nép ajkán s valóban olyan is a maga keresetlen egyszerűségével, igaz bensőségével, mintha csakugyan a nép ajkáról lenne ellesve; stílje, verselése mind hamisítatlanul népies. Viszont a Kazinczytól is csudált, irígyelt lelkes Parasztdal egy szeretőjétől, ennek vén anyja által kizárt parasztlegény keserveit visszhangozza oly egészséges humorral, mi e pompás realisztikus genreképet páratlanul teszi költészetünkben egész Petőfig. S említsük-e a még mindig jól ismert »szerelemdalt« a Csikóbőrös kulacsról? Az anakreoni mámorról zöngedező versecskék affektációjával szemben mily fesztelenül csapong itt a költő természetes, széles jókedve! Dévaj, kissé paprikás tréfáit Kazinczy maga már ízetleneknek találta ugyan, de nem jellemezhetni helyesebben az elévűlhetetlen költeményt, mint a hogyan éppen az ő tanítványainak egyike tette. »Mely eredetiség, mely nemzeti karakter van ebben…! Vidám kedv, szeszély, búsongás, szinte a szilajkodásig csapongó dévajsággal kellemes természeti összeolvadásban!«
