A Debreceni Grammatika
A Debreceni Grammatika
A Debreceni Grammatika jobb volt a hírénél. Voltak hibái s különösen következetlenségei, melyeket megmagyaráz keletkezésének módja. A benne fölállított »csonka igeragozás« (szeretlek, szeretel) egészen alaptalan. Voltak érezhető hiányai is, pl. hogy a mondattannal igen mostohán bánt. Mindazáltal igen tartalmas, jó megfigyelésekben gazdag, elrendezésében és magyarázataiban igen logikus, világos és sokszor valóban mélyre ható. Kiemeljük pl. hangtani észleletei közül azt, hogy nyelvünkben kétféle é van, az egyik a nyelvjárásokban í-vel vagy ié-vel váltakozik (szíp, sziép), de nem válogatás nélkül, hanem csak bizonyos szókban, s »ebből megtetszik, hogy ez a kimondás a Nyelvnek természetinn fundált ősi hagyomány« (145.) Az alaktanban pl. azzal a jó megjegyzéssel találkozunk, hogy az -at és -lat-féle szenvedő igék nagyon is megegyeznek a cselekedtetőkkel vagyis míveltetőkkel »és így zavarodást és kettős értelmet okoznak, melyenn, kivált az idegeneknek nehéz elmenni. Sőt bizonyos, hogy a köz Nép is, ezt a Szenvedő Formát, mind hallgatva, mind olvasva, hibássann érti, és Tselekedtető gyanánt vészi« (110). Ezért ajánlja a régi irodalmi forma mellett a népies -ódik ődik-féle szenvedőt: megmutatódott, lekaszállódott, mint már megjegyződött stb., de ezt mind Révai, mind Verseghy hibáztatták. Furcsán emlékszik meg a Debreceni Grammatika a Halotti Beszédről. Azt mondja, hogy írójának »következő szavai: zumtuchel e helyett: zumutuchal vagy zemetechel, paradisumban e helyett: paradisumben, halalnec e helyett: halalnac … sat. nyilván mutatják, hogy az magyar nem lehetett: mert az igaz Magyar a Kemény és Gyenge Magábannhangzókat ezekben a szókban így öszve nem rakta vólna«. (147.)
A Debreceni Grammatika címlapja.
(Fél-nagyságban.)
A pályázattól függetlenül készűlt s Gyarmathiéval egy időben jelent meg BÖJTHI ANTAL »királyi Zsoldon lévő Áldozó Pap« könyve: A’ nemes magyar nyelv irásának, és szólásának tudománynya… mely irattatott 1790. (Marosvásárhely 1794.). Az a nevezetes, mit nem igen méltattak még figyelemre, pedig Révai maga is hivatkozott rá (Gramm. 2. kiad. 929. 1047–1050.): hogy Böjthi Antal követelte először határozottan az ikes igék külön ragozását, mely akkor el volt hanyagolva az irodalom legnagyobb részében. Gyarmathi csak védi »az ik-be végződő időszókat«, hogy »nem törvénytelenek, a mint azt más nyelvtanítók hiszik« (209.), s csak szeliden helyteleníti az aggódjon, híresedjen alakokat, különösen azért, mert a szenvedő verettetik igéből a verettessen formának míveltető értelme is lehet (214. 1. tábla); a szóljál, lopjál alakokról azt mondja: »Ez tsak Magyar Országi mód, a’ köznép szájából hallottam, és nem-is helyes« (223.) Ellenben Böjthi már hévvel, mondhatni fanatizmussal kel ki azon eb usus ellen, mely nem tartja tiszteletben »az igaz, tiszta, Nemes ajku Magyarok«, vagyis az »Erdélyiek« m-en végződő igéit (eszem, merevedem).
