Kazinczy mint iskolafelügyelő
Kazinczy mint iskolafelügyelő
Ilynemű törekvései között a megyei szolgálat szigorú korlátainak ólomsúlyát mindinkább elviselhetetlennek tartja. Egyfelül József császár alkotmánysértő rendeletei, a melyek a megyét mintegy a törvénytelenség eszközévé sűlyesztették s a megyei szolgálatot népszerűtlenné tették; másfelül a világpolgárias míveltség fénye, a mely íróink közt senkit sem vonzott oly melegen, mint éppen Kazinczyt, természetes változást okoztak lelkében. Hazafias felfogása a megyei szolgálatra nézve kegyetlen anakronizmussá lőn; míg emberbaráti szeretete, az egész nemzet mívelődéseért égő lelke éppen József császár alatt találhattak legbővebb táplálékot, ha az iskolaügyi pályára lép. Hiába nevezte ki a főispán Abaújban főjegyzőnek, hiába hívogatta a szabolcsi alispán, Vay József, maga mellé szintén főjegyzőnek: Kazinczy határozott, s gróf Török Lajos tanácsára Pászthory Sándor, udvari előadó, részint írói érdemeiért, részint a felvilágosúltság eszméinek terjesztéseért mint a ki ez idétt lépett a szabadkőmívesek társaságába, őt 1786 november 1-jén iskolafelügyelővé nevezteti ki.
Kazinczy új hivatalához a kötelesség teljesítésének avval a komolyságával látott, melyet a nemzet egyetemére teendő hatásának tudata érlelt meg benne. Hitte, hogy »eszköz lehet egy szebb kornak felhozásában, hogy itt a hon fiainak nevelésköre fog hathatni s vallásbeli különbség nélkül« s így »valóban hasznos hazafivá formálhatja magát«. Hatásköre mintegy az ország éjszak-keleti negyedére terjedt ki. Kerülete tíz vármegyéből (Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Gömör, Torna, Abaúj, Borsod, Heves) állott s magában foglalta a Jászságot és Kúnságot is. Fizetése 1789-ig hatszáz forint volt, ekkor ezerötszáz forintra emeltetett.
Azonban a közös iskolák eszméje mind a katholikusok, mind a protestánsok előtt kedvetlen vala, s így képzelhető, mennyi fáradságába kerűlt Kazinczynak az új rendszert, a német nyelv tanulását megkedveltetni, a községi előljárókat, földesurakat, főpapokat a császár akaratának »helyességéről« meggyőzni, velük új szerződéseket kötni, a felekezeti iskolákat közösekké változtatni. S ámbár erélyesen sürgette a német nyelvnek, mint az akkori hivatalos élet közegének tanulását, volt bátorsága kimondani egy ünnepélyes alkalommal, hogy nagyon félreértik a fejedelem szándékát azok, a kik azt hiszik, hogy »a német nyelv terjesztésével, a hazaiak, különösen a magyar nyelv elnyomása vétetik célba«. »Fordítsanak a magyar nyelvre – így szólt vizitátoraihoz, midőn őket hivatalaikba beiktatá – a mennyiben az más tárgyak engedik, különös figyelmet s tudják meg, hogy ennek mívelése által azon nemes nemzet ízlését mívelik, mely arra, hogy nála a tudományok virágozzanak, csak buzdítás híával van.« Működésének legfőbb eredménye, hogy mintegy kétszáz iskolát állított föl, a melyekben mind a nevelés, mind a tanítás módszerét az idők követelményeihez alkalmaztatta. Egész életében büszke volt e működésére, a melylyel Swietennek és Pászthorynak jóakaratát s pártfogását megnyernie sikerűlt. Különösen önérzettel emlegette, hogy »egy pápista papnak arany medaillt, egy másiknak vörös övet adatott Swietennel«, s hogy »tenyerükön hordozták a papok, mert érzették, hogy feje, szíve tiszta«.
