Magyar ősvallás
Magyar ősvallás
Hogy a magyar ősvallás világnézete a két rokonnép teremtési mondáival egy közös forrásból származott, mint mondók, nyelvünkben félreismerhetlen nyomai maradtak. Az ember szónak első tagja em = vog. ęlëm, finn ilm, ilma, levegő, ég, a ber (régen perj, berj, a cseremiszben pörgö) = fi, férj; ilyen formán benne a vogul ęlëm-chalës (levegő, fia, lég halandója = ember) fogalmának megfelelő szót birunk, mint ősvallásunk egyik ereklyéjét. A lapp nyelvben is ilyen töredéke maradt a közös mithosznak az olmuš, almač (ember) szóban, mely szintén az alme = ég szóból alakúlt. A másik szó, a nap (régen náp), szintén őshagyományaink töredéke. Ez a vogul naj-pi (nő fia) összetett szónak felel meg. A vogul mithoszban ugyanis a napnak legközönségesebb jelzője: asszony-fia, fiúcska. A napisten atyja t. i. Numi Târëm felesége, nevelőanyja pedig, a ki őt a földön elhagyatottságában fölnevelte s a világ fényévé teszi, a hajnal istennője Kaltës asszony. E szerint a magyar nap ugyanazt a mithoszi felfogást fejezi ki, melyet a voguloknál találunk, a hajnal szó pedig összehasonlító nyelvészeti elemzéssel a »hajnalnő«-t (vogul Xuj »hajnal«, zürjén nil »leány«) a napisten nevelő-anyját jelenti.
A magyar ősköltészet termékeit, melyek e mithoszokat énekelték meg, elpusztította az idő, a honfoglalással beállt nagy átalakulás; de az Anonymusnál olvasható Álmos-mondában, még históriai elemekkel vegyűlve is, átcsillámlik valami, a miben egy fényes mithosz utolsó sugaraira ismertünk. Emese (Emus) az eunudubeli fejedelem leánya, kitől Álmos született, a finn és vogul mondák alakja; a csodás jelenségben pedig, mit a Névtelen úgy ír le, hogy Emesének isteni látomány jelent meg Turul alakjában, mely őt mintegy röpülésében termékenyítette meg: a vogul és finn époszban szereplő madáralakok emlékét láthatjuk. A népmese Tündér Ilonája, ki egy csallóközi változat szerint (Otrokocsi F. Ferenc) a Dunában hattyú-alakban uszkál, nem függ-e szintén e hitregével össze?
Hogy alakúlt, változott a magyar ősvallás, minő új elemeket vett fel az őshazában, hogyha individualizálta a természet erőinek személyesítését (mert hiszen a vogul és finn époszok, a mint azokat ma birjuk, e népek életviszonyaihoz alkalmazkodtak), sajnos, nem tudjuk elképzelni; de hogy a magyar faj az ősi mithoszban is érvényesítette faji sajátságait, a magyarok istene kifejezés is bizonyítja. Maga a nagy ég, a főisten, melyet a vogul felfogásban egy jóságos öreg halásznak (családapának) látunk rajzolva, a magyarság felfogásában harcias isteni lény alakjában jelenik meg, mely a felhők felett lakozva, hatalmas nyilzáport szórt a zivatarban (Isten nyila = villám), az égi háború múltával pedig tarka szalagokkal ékes íve (ijja) jelenik meg (szivárvány) a szürke ég kárpitján, a kiengesztelődő hatalom jelképéül, melylyel bünteti és védelmezi a magyar nemzetet. Természetes következmény, hogy e két kép valamikor összefüggött s ettől külön alakúlt a szivárványnak az az értelmezése, mely a víz felszivásában keresi az égi jelenség magyarázatát.
