Őskori dalköltészet
Őskori dalköltészet
E dalok nemcsak az istenek, hanem a nemzeti történet kultuszára is zengettek, s a kalandos és harcias nép merész vállalataiban kiapadhatatlan forrásuk volt. De mig a hún hagyományt a krónikás korában már mondai távlatban látszott, a magyar hőskor dalai a még egyre fejlődő, friss hajtásokkal gazdagodó monda-fa virágaiként, egyre újúltak és termettek. Így tehát a hún elbeszélésében mondai nyomokra, a pogány-kor krónikájában egy frissen hajtó naiv költészetre merünk visszakövetkeztetni. Nem gondoljuk valószinűnek, hogy őseink épen a dal és költészet adományát nem hozták magukkal a színes Keletről, midőn állami, hadi és kultúrai fejlődésükben a nomád népek között nem közönséges magaslatra emelkedtek. A magyar faj dalos természete, költői képessége vele volt, midőn oda hagyta Ázsiát s gyökeret vert, midőn megalapította otthonát. A fejedelmekről, vezérekről énekelt még ezután is, s ha énekeiből ma nem bírunk egyet is, ez nem azt jelenti, hogy nem voltak, hanem hogy nem maradtak ránk. A régi míveltségnek nem is átalakulása, hanem kiirtása és megsemmisülése a keresztyén korszak új vallási és állami szerveskedésével, ama régi kultúra költői termékeit is romjai alá temette.
De a hősi kor története azóta is egyik leggazdagabb forrása költészetünknek, s a krónikák elbeszélése mindenkor tudott költői hangulatot költeni, s az idők folyamán gyakran ihlette a késő korok íróit. Így nemzetivé lett volna akkor is, ha eleve nem lett volna is a miénk. Buda halála a hún-tragédiának kicsiny mozzanata a krónikában, de Arany János hún-regéje a magyar szellemnek örök dicsősége, melynek forrása mégis csak a krónikában megőrzött pogány költészetnek töredékes emléke.
