III. Ottó hatása Sz. Istvánra
III. Ottó hatása Sz. Istvánra
Kétségtelen, Szent István királynak megkoronáztatása is »egyházi tény volt« – egyházi e szó legtágasabb értelmében. De a római birodalmi eszme befolyását, a nyugoti császárság apaságát sohasem tagadhatta meg. S a mint a III. Ottó romanizáló, antikizáló célzatú, mint egy pathétikus szimfónia elhaló akkordjai, elenyésznek, legott nyomasztó súlyával előtérbe lép a germán-német elem sajátlagos jellege és expanziv tendenciája.
István király maga, lelke, egyéniségének legbensőbb valójában, vallásossága nyilatkozásában ezen Ottó-szellemet tünteti elé. S ez alig szorúl magyarázatra. Annak a körnek volt ő neveltje, melynek élén III. Ottó állott, de a melynek szellemi központját a császár szerelme Szent Adalbert képezé. Ugyanazon szellemi légkör kisugárzása, rokonbenyomások, azonos aspirációk s ennélfogva hasonló eredmények.
Midőn német lovagok, Siegfridek és Waltharik görög betűkkel írják nevüket paviai placitumok alá, s a prafaectus urbis is görögül mázol, akkor keletkezik Magyarországon is az a páratlan emlék, mely úgy kirí középkori történetünk keretéből: a veszprémvölgyi apácakolostor görögnyelvű alapítólevele. Mi e görög monostor alapítását nem tulajdoníthatjuk első sorban dél-olasz befolyásoknak. Monte Cassinó és fiú-alapításai latinok maradtak, a Justinián utáni századokban is, midőn romano-bizantin duxok parancsoltak Nápolyban és a campaniai-apuliai részek felett. De felemelkedik Theophano császárné alakja, az a messzeható befolyás, melyet Közép-Európa országaira, udvaraira gyakorolt és nem kevésbé Gerbert-Sylvesterre, ki tőle szokta volt venni parancsait franciaországi szereplése alatt. S a »homo genere Graecus, imperio Romanus«, mint Gerbert III. Ottót nevezi, nem hivatkozik-e a »Graecisca nostra subtilitas-«ra és kéri az Istent, »ut Graecorum vivax ingenium« mestere által felkaroltassék?
Ha pedig Szent Istvánnak buzgó adománylevelét olvassuk, a ravennai Vasas Szent Péter monostora (monast. S. Petri ad vincula) javára, nem gondolunk-e önkénytelenül a császár hasonló tényeire azon város javára, melyben S. Roumalddal vezekelt s az aszkezis gyönyöreiben ittasúlt? Különben is, midőn Vajkot a »keresztkútból kiemelte« a sanseverino-i gróf, Deodat, mintegy jelképezte azt a melengető, eszme-érlelő szerepet, mely az italo-román elemnek Magyarország christianizálásában osztályrészül jutott.
De bármint legyen, lehetetlen fel nem ismerni azt az idegen, bár a szó legjobb értelmében kozmopolitikus vonást, mely e megindított vallási és társadalmi átalakításban érvényesűl. A magyar nemzet egy évezredeken keresztül több nagy forradalomnak válságait élte át; de egy sem volt világosabb, mélyrehatóbb és megrázkódtatóbb, mint az, melyet a Szent István apostoli térítése és hitegységi akciója – s az egységesítésen fekszik a súly – felidézett. A két tábor, mely itt összecsapott, az eszmék, melyek itt engesztelhetetlenül szemben állnak, évszázados kultúrtávolságok örvényei által voltak elválasztva.
