Oklevelek magyar szavai
Oklevelek magyar szavai
Még a magyar keresztyénség első két századából sem maradt fönn összefüggő nyelvemlék. Van azonban a XI. s XII. századból számos latin oklevelünk, melyekben igen sok magyar tulajdonnév és köznév fordúl elő. Érdekesek ezek közt a pogány-magyar személynevek, melyeket utóbb a keresztyén keresztnevek teljesen kiszorítottak (pl. szép nőnevek: Gyöngy, Bibor, Játék, Ajándék).
Árpádkori határleíró okelvelekben – minő pl. a tihanyi is 1055-ből – számtalanszor találkozunk utak, vizek, fák és más effélék neveivel, melyek vagy pusztán, vagy latin fordításukkal vannak beleszőve a latin szövegbe, ilyenformán: Locus kert hel nomine ad fenum utilis. Inquadam via vulgariter Arkusuth (azaz árkus út, árkos út). Fjuvius zuchugo (zuhogó-nak híják Háromszékben ma is a patakbeli zuhatagot).
Számos becses adatot szolgáltatnak a latinul írt krónikák is, kivált Anonymusé, Béla király névtelen jegyzőjeé, a XIII. századból s az úgynevezett Váradi Regetsrom szintén a XIII. század elejéről, nagyváradi istenítéletek jegyzőkönyve, végre az Árpádházi királyoktól fönmaradt törvények és szabadalomlevelek. Már ezekben a szétszórt apró maradványokban is nemcsak szókincsünknek találjuk legrégibb példáit, hanem a hangtan és szótan történetéhez is becses adalékokat.
A hangtanra nézve először is azt következtethetjük az akkori írásmódból, hogy a XI., XII. században, s nagyrészt még a XIII-ikban is, a mainál valamivel zártabb lehetett a rövid magánhangzók kiejtése.*
Minthogy a régi s a mai kiejtés közt a zártságra nézve alkalmasint csekély volt a különbség, ezt nem is tüntetem föl az alább idézendő példákban, sem pedig a H. B. olvasásában.
Jelesen azt látjuk, hogy a mai a ebben a korban o-nak van írva, a mai ou-nak, s a mai ë részben i-nek. Például Orod, potok, Ulosz, Bojnuk, Polgár, igyház, Timis – ma Arad, patak, Olasz, Bajnok, ëgyház, Tëmës stb. – Az oklevelek és krónikák számos adata arról tanúskodik, hogy szavaink nagy része eredetielg egy-egy mágánhangzóval hosszabb volt; pl. hodu-útu, bikkszádu, álmu, szerelmü – ma had-út, Bikkszád, ál(o)m, szerel(e)m stb. – Végre az is kitűnik belőlük, hogy sok hosszú magánhangzónak abban az időben még kettős magánhangzó volt; pl. gyisznou-oul, tou, áldou-kút (ezekben tehát ou-ból lett a mai ó), keik-holm kék-halom, Tápei Tápé (itt tehát ei-ből fejlődött a mai é) stb.
De alaktani adatokat is találunk szóban forgó emlékeinkben a szóképzés, sőt a szóragozás köréből is. A képzők közűl legtöbbször fordúl elő a melléknévképző –s és az igenévképző –ó, ő: keikös, kékes, kökényös, agyagos út, álmos; farkas-hálou-hely, kű-hordou-út, zuchogó, szállásadou stb. – Az összetett helynevekben gyakori a 3. személy ragja: vermek-alja, Úr-kuta, vár-erdei, Király-révi. Az 1055-i tihanyi oklevélben a -ra re raggal még mint reá alakú névutóval találkozunk: monyorau-bokor-reá, hodu-úta reá stb. (mogyoróbokorra, hadútra). Anonymusnál megvan a magyar dativus is: Dux locum illum dedit Oundunec patri Ete. Dux dedit terram magnam Tosunec patri Lelu stb.
