Magyar Márs
Magyar Márs
Zrinyinek 1651-ben megjelent epochális műve adta meg neki az ösztönt a költészet művelésére. Azt hitte, hogy ő is képes olyan nagy, fenséges költői mű megírására, mint Zrinyi, akivel személyes ismeretségben állott, – s megírta és 1653-ban kiadta nagy elbeszélő költeményét Magyar Márs avagy Mohács mezején történt veszedelemnek emlékezete cím alatt. Ő maga azt állítja róla, hogy »mulatságból írta azokért, kik magyar rithmusban gyönyörködnek«, tényleg azonban azt hitte, hogy nevét teszi általa halhatatlanná, s hogy kedves dolgot cselekszik vele honfitársainak. Azonban keserűen csalódott, mert művét nem méltatták figyelemre. Zrinyit sem értették meg, annál kevésbbé Listiust, a kinek mint embernek sem volt valami kedvező híre, s így minden hatás nélkül maradt.
Nem is csoda, mert már maga a tárgy is olyan, melyből egy Listiusnál jóval hatalmasabb költői tehetség sem tudott volna époszt teremteni. E mellett Listiusból hiányzott az, a mi őt költővé tette volna. Sem érezni, sem teremteni nem tud, művének nincs alapeszméje, nincs háttere, nincsenek hősei, a kik éreznek és tesznek; száraz krónikát ad, valamivel jobb nyelven mint Zrinyi, de minden más tekintetben messze mögötte maradva.
A Clades Mochachiana tárgya a mohácsi vész, melyet tizenhárom részben dolgoz fel. Hosszasan kezdi, kitér Hannibalra, beszél a tudományról és vitézségről, leírja bőven a rómaiak diadalmenetét, dicséri Cyrust, Xerxest, Nagy Sándort, majd áttér a török császárra s elmondja annak genealogiáját, elősorolván őseit s azok vitézi tetteit. Szulejman azon elvből indúlva ki, hogy »a mint az égben egy isten van, úgy a földön is egy úrnak kell lenni«, – elhatározza, hogy meghódítja Magyarországot. Íme az éposz megindulásának költői motivuma! Ezután következik Lajos király genealogiája, az ország belső állapota, a főurak közül soknak leirása, a török seregnek Mohács alá vonulása s maga az ütközet.
Nincs ebben más, mint száraz történeti adatok halmaza – versekben. Krónikájában annyira pedáns, hogy hűségesen hivatkozik még a vonatkozásoknál is a forrásra, a mely után dolgozik. Így lépten-nyomon emlegeti Bonfint, Pliniust, Plutarchost, Vergilt, Martialist, Ovidiust, Horatiust, Senecát, – sőt idéz a szentirásból is. Csupa terjengősség, bőbeszédűség, idézés jellemzi munkáját. Nyelve elég tiszta, itt-ott latin szavakkal kevert, verselése elég könnyed, sokszor azonban az értelem esik áldozatul a rímnek.
