NÉHÁNY TANULSÁG.

Full text search

NÉHÁNY TANULSÁG.
VISSZAPILLANTVA a magyarság középkori életére, csodálattal látja a történetíró, hogyan gyökeresedik meg ezen a népvándorlás viharaitól feldúlt földön egy barbár nemzet s hogyan lesz belőle a nyugati keresztény közösség értékes tagja. A Kárpátok medencéjében a húnok uralma száz évig sem tartott, a germán népek egymást váltották fel, az avarok harmadfélszáz év után összetörtek, a németek és szlávok sem tudtak megállani, csak mikor ideérkezett a magyarság, attól az időtől kezdve állandósul egy nemzet uralma a Duna-Tisza völgyében. Valami nagy vonzóerőnek kellett lenni a magyarságban, hogy csakhamar annyi értékes népelem csatlakozott hozzá s vallotta magát szívvel-lélekkel magyarnak. Előkelő német vitézek vándoroltak ide, olaszok és franciák telepedtek meg nagy számmal, dél és nyugat felől szlávok, keletről törökfajú népek jöttek át a Kárpátok bércein, mindezek jórészt magyarokká lettek. 1000 körül már olyan nagy volt a magyarok tekintélye, hogy Szent István Németország egyik előkelő dinasztiájából választhatta hitvestársát s ettől az időtől kezdve az árpádházi királyi család tagjai rokoni viszonyba kerültek Európa legtekintélyesebb uralkodó családjaival. Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország, Csehország és Bizánc dinasztiái a sokszoros rokonság szálaival fűződtek a dicső emlékezetű Árpád-házhoz. Európa közvéleményébe már a tatárjárás idején bele volt vésve annak tudata, hogy nyugat civilizációját a magyarok védik a kelet romboló barbárainak ostromai ellen.
Bölcsen mondja a nemzet egyik nagy történetírója, Pauler Gyula, mikor végigpillant az árpádkori magyarok történetén: «Sokszor vetették fel a kérdést: mi az oka, hogy Magyarország, itt a négy folyam vidékén, megmaradt, a magyar országát, nemzetiségét fenntartotta, míg a húnok, avarok, más hatalmas népek elpusztultak, elenyésztek? A választ megadja a magyar nemzet jelleme, amilyennek a XI–XIII. században mutatkozott és mai napig sem változott. A nyugati világ határára telepedve, követte a vezért, ki a kereszténység kebelébe vezette, barátjának kezdé tekinteni a nyugat népeit, eltanult, követett sok jót, hasznost, amit náluk talált: mert értelmes és tanulékony. Megtűrt, sőt befogadott új meg új idegeneket; de azért úr és magyar akart és tudott maradni, mert megvannak benne az úri tulajdonságok: önérzet, méltóság, mely imponál, igazság, mely megbecsüli a jót, az érdemet, ahol találja, alattvalóját, idegen társait el nem keseríti, hanem megnyeri, lefegyverzi, lefegyverezve tartja. Akinél pedig a szépszer nem használt vagy aki kívülről támadott, annak fejére ütött, mert bátor, katonás volt mindig, kész a harcra, lóra termett, kezébe való volt a nyíl, a kard, a lándzsa; a veszélyt, a küzdelmet sohasem kerülte; soha semmit, csak azért, mert veszedelmes, abba nem hagyott. Szóval mindig nyílteszű, katonás nemzet volt és az maradt. Az tartotta fenn, az fogja fenntartani, míg a magyarok Istenének tetszeni fog».
A XIV. és XV. században egyre erősebb lett a magyarok országa. Az Anjou-ház uralkodása alatt és Mátyás király korában félelmes hatalom volt. Az európai országok között még 1501-ben, a gyönge Jagello-ház uralkodása idején is, úgy látták a külföld diplomatái, hogy az összes keresztény államok sorában rang szerint Magyarországé a negyedik hely s csak Németország, Franciaország és Spanyolország állanak előtte. Mindezt a nagy erőt nem csupán a fegyver alapozta meg és tartotta fenn, hanem a kereszténység ereje és a magyar papság bölcsesége. A papok voltak a magyar királyok legbiztosabb támaszai, a békében bölcs tanácsadók, a háborúban bátor katonák. A királyok hallgattak szavukra s ők a haza érdekében adták tanácsaikat. Mikor II. Géza király egy alkalommal háborút tervezett a Balkán népei ellen, a magyar püspökök megvizsgálták a villongás okait s úgy találták, hogy a magyarokban van a hiba, ők szegték meg a békességet óvták tehát a királyt, hogy ne kezdjen igazságtalanul háborút, mert Isten nem fogja segíteni. S a király felhagyott a háború tervével. Ilyen esetek, mikor nem az indulatok elvakultsága, hanem a tanácsadók megfontoltsága győzött, gyakoriak a magyar történelemben. Méltán figyelték meg a külföldiek a nemzet nagyjainak eszességét. Amikor V. István király találkozott Ottokár cseh királlyal, az idegen megfigyelők szerint sok okos szót lehetett ott hallani, «mert – úgymond a külföldi krónikás – azt tudják a magyarok».
Igaz, hogy örökös vérontásban telt a nemzet élete s nem sok ideje volt arra, hogy az irodalom és tudomány iránt érdeklődjék. Állami életében nem tudták megingatni, de hatalmi helyzetét csak úgy tarthatta meg, ha örökké a kardon nyugtatta kezét. Korholta is eleget Mátyás király a magyar urakat s teljes erejéből azon fáradt, hogy a főrangúakat és a nemeseket a műveltebb életmódra szoktassa, de a nemzet kiváltságosai a maguk harcias elfogultságában nem szívesen engedtek szavának. Kicsinyelték mindazt, amit királyuk a tudományért és művészetért cselekedett s nap-nap után megvádolták a királyi felséget, hogy csak játszik a pénzzel, a jobb célra szánt adókat felesleges haszontalanságokra pazarolja s a szigorú ősi erkölcsök helyébe idegenből átvett szokásokat ültet. Ahol ilyen makacsul merev volt a közszellem, mit tehetett ott a legjobb akarat is az irodalomért?
A középkori magyar irodalmi törekvések úgyszólván teljes egészükben a katolikus papság buzgóságának köszönhetők. A világi papok és a szerzetesek a nyugati szellemi törekvések sok kincsét áthozták a magyar földre. Mátyás király koráig úgyszólván mind elpusztultak ugyan a magyarnyelvű könyvek, nem maradt fenn sok a latinnyelvű kódexekből sem, azontúl azonban egyre sűrűbben jelentkeznek a magyar irodalom útjelző maradványai. Ezeket a megbecsülhetetlen emlékeket mind végigvizsgáltuk, a latin irodalmat is odacsatoltuk a magyar mellé s a kegyeletes emlékek segítségével bepillantást nyertünk félezer esztendő szellemi életébe. Nem volt ez a szellemi élet gazdag és virágzó, de nem volt sivár és terméketlen sem. Mire építhettek volna a mohácsi vész után következő nemzedékek, ha a magyar nyelvnek és magyar irodalomnak névtelen középkori hősei – a magyar prózai stílus és verselés úttörői – meg nem alapozták volna a szellemi művelődés jövőjét?
Irodalom. – A magyar középkor szellemét az okleveleken, törvényeken és krónikákon kívül legjobban a kolostori irodalom maradványaiból és néhány nagy összefoglaló munkából lehet megérteni. – Endlicher István: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sanct Gallen, 1849. – Volf György: Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – U. az: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900. – Szilágyi Sándor szerkesztésében Marczali Henrik, Pór Antal, Schönherr Gyula és Fraknói Vilmos művei: A magyar nemzet története. I–IV. köt. Budapest, 1895–1896. – Hóman Bálint és Szekfü Gyula: Magyar történet. Budapest, 1929-től.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi