IRÓI TÖREKVÉSEK.
IRÓI TÖREKVÉSEK.
ÉVTIZEDRŐL-ÉVTIZEDRE ömlik a vér a XVI. századi Európa országaiban. A művészetek mégis virágoznak, a tudomány erősebb lesz, az irodalom virágzik.
A német irodalomban Luther Márton visszaszorítja bibliafordításával a különböző német nyelvjárásokat s diadalra juttatja az újfelnémet irodalmi nyelvet. A francia könyvek már ebben a korszakban is visszatükrözik azt az előkelőséget, mely oly csodálttá tette a következő századok francia költészetét. Tasso, Cervantes, Shakespeare: három halhatatlan életpálya; s mellettük mennyi nagy név: Kálvin, Rabelais, Ronsard, Montaigne, Camoens, Giordano Bruno, Galilei, Bellarmin. Elkeseredett hitvitázó harcok és vallásos szónoklatok mindenfelé; élénk tudományos és irodalmi élet a nevezetesebb német, angol, francia, olasz és spanyol városokban.
Magyarországon egymástól meglehetősen elszigetelt írói törekvésekről lehet csak szó ebben az időben, nem pedig irodalmi életről. A protestáns papságban megvan az írói hajlam, a külföldről hazatérő evangélikus, református és unitárius teológusok nagy kedvvel használják fel a nyomtatott betűk hatalmát, írásuk ereje nem törpül el szónoklatuk hatalma mellett. Adakozóbb kedvű gazdagabb nemesurak nem egyszer a maguk költségén nyomtatják ki kedveltebb prédikátoraik könyveit; kivülük és a papokon kívül alig is van más olvasóközönsége ezeknek a vallásos nyomtatványoknak. Világi szerző műve vagy világi tárgyú szépirodalmi olvasmány elég ritkán jelenik meg, ezen a szellemi mezőn még kevés a magvető. A fejlődés így is igen nagy a középkorhoz mérten.
A középkor a kéziratokba rejtett vallásos fordítások és a latinnyelvű könyvek nyomán készült egyházi szövegek korszaka. Egy-egy magyarnyelvű kódex olvasóközönsége néhány nagyobb kolostor szerzeteseiből és apácáiból kerül ki, az ország különböző vidékei keveset tudnak egymás szellemi törekvéseiről. Tömérdek kódex vész el nyomtalanul. Hogy milyen nagy az elveszett írott könyvek száma, ez a későbbi századok nyomtatott könyveinek sorsából is nyilvánvaló: a többszáz példányban kinyomtatott és az ország minden részébe szétküldött könyvekből gyakran csak egyetlen példány maradt az utókorra, igen sok kiadás nyomtalanul eltűnt. A középkori kolostoroknak egymástól meglehetősen elszigetelt magyar irodalma még kedvezőbb körülmények között sem kapcsolódhatott volna össze egységes irodalommá; ép úgy, mint ahogyan még a reformáció százada alatt is inkább csak egyes lelkes férfiak írói törekvéseit lehet számba venni s nem beszélhetünk egymásbakapcsolódó fejlődésről, írói iskolákról, irodalmi életről.
Alig van irodalmi barátság és nincs irodalmi vezér. A költők közül csak Balassa Bálint hat verseivel néhány ifjú kortársára. A hitújítók kiváló szellemi irányítók ugyan, de vezérségük a vallásra és nem az irodalomra vonatkozik.
Balassa Bálint költészetén, egy-két drámai emléken és a históriás énekeken kívül a vallásos prózában – elsősorban az egyházi szónoklatban – van a legtöbb eredetiség. A sok fordítás, átdolgozás és utánzás mellett jól esik olvasnunk az egyházi emberek gyökeres magyarsággal megírt prédikációit s a templomi beszédeikbe foglalt éleselméjű hitvitázást. A szerzők itt nem szorulnak idegen munkákra, hanem hittudományi alapismereteikhez hozzáfűzik a maguk gondolatait és kifejezéseit. A magyar prózai stílus mindenesetre ezekben a vallásos fejtegetésekben fejlődik legjobban; az ifjabb nemzedék áttanulmányozza az öregebb egyházi írók könyveit s a maga friss tehetségével gyarapítja a régiek sok értékes dolgát. Ebből a nyelvkészséget őrző és stílust fejlesztő munkából a költészetnek is haszna van, mert a vallásos prózai munkákban felhalmozott kifejezéskincsnek legértékesebb részei átmehetnek a verses irodalom, prózai elbeszélés és drámai munkák nyelvébe is.
Több új költői műfaj lép az eddigiek mellé. A középkorban az áhitatos elmélkedésre és jámbor életre serkentő szövegeken kívül vallásos énekeket, prózai és verses legendákat, erkölcsiségre tanító apró elbeszéléseket fordítottak magyarra a szerzetesek; a protestáns korban Balassa Bálint megteremti a világi dalt és elégiát; feltűnnek a világi tárgyú oktató és elbeszélő költemények; számos mesét és mondát szólaltatnak meg versben és prózában; megjelenik a dráma. A költészetbe beleszövődnek a magyar történelem régebbi és egykorú eseményei, itt-ott az akkori társadalom egyik-másik típusa is felbukkan, van már életkép és szatira is. Több költeményből kiérzik a természet szeretete és a leíró hajlam. A versformák változatosabbak, a sorok ritmusosabbak a középkoriaknál.
Az írók érdeklődését az idegen irodalmak közül elsősorban a latin köti le. A kollégiumi tanulmányok az ókori világ felé hivogatják az ifjakat, az egyetemi évek az újkori latin irodalom vallásos és tudományos termékeivel ismertetik meg őket. Egyesek német könyveket is olvasnak. Fő azonban a latin érdeklődés s csak másodsorban a német.
A XVI. század közérdekű irodalma: a vallásos irodalom. A század egyik legnagyobb írói sikere – Károlyi Gáspár buzgóságából – az első teljes magyar bibliafordítás. Méltó módon sorakoznak ehhez a munkához az evangélikus, református, unitárius és katolikus hitvitázók prédikációs gyüjteményei, elsősorban Melius Péter, Dávid Ferenc, Bornemisza Péter és Telegdi Miklós könyvei.
A hitújítók a vallásos élet középpontjává a prédikációt teszik, a prédikálónak a Szentírás magyarázata a legfőbb tisztje. A lelkipásztor ékes beszédben magyarázza a hívőknek a Szentírás szavait, Isten igéjének tárgyalásával táplálja a vallásos emberek szellemét, a bibliai kinyilatkoztatás példáit és parancsait óhajtja átültetni az emberi életbe. A keresztény vallásnak ez az ősforrása irányítja a jó emberek cselekedeteit, ebből kapnak választ az élet minden kérdésére. A Szentírás a XVI. század gondolkodásának egyik legfőbb mozgatója s a belőle kiinduló és szövegét fejtegető egyházi beszédek és vallásos vitatkozások a szellemi érdeklődés középpontjai.
A lírának is csak a vallásos és erkölcstanító műfajait becsüli a komoly, tanult ember. A nemesség és a nép – az írástudó és írástudatlan – egyaránt megtanulja, hogy mindent a vallás és erkölcs szemszögéből nézzen; a papság a szerelmi énekköltést csak az olyan hatalmas uraknak kénytelen elnézni, mint aminő Balassa Bálint. Az elbeszélő költészetben is a szentírási történetek a legkedveltebbek, bár a nemzeti érdeklődés szívesen foglalkozik a históriás énekekbe foglalt harci történetekkel is. Tinódi Sebestyén verses krónikái a magyar lélek ébresztői. A költött tárgyú széphistóriákat szintén a tanulság kedvéért írják; legalább ezt állítják szerzőik. A szépíró ugyanis ebben az időben szinte félve jelentkezik a nyilvánosság előtt, mert tudja, hogy a korszellem nem hiábavaló meséket és kitalált históriákat, hanem vallásos tanításokat és igaz történeteket követel. Ezért fontos az erkölcsi tanulság. Mikor a szépíró kijelenti, hogy költött históriája a tisztességes életelveket szolgálja, ezzel a vallomásával az a titkos célja, hogy megvédelmezze mesemondását a vallásos emberek erkölcsi korholása ellen.
Balassa Bálint a maga újhangú lírájával messze kimagaslik a költők sorából; a prózának nincsen ilyen korszakos művelője. Az elbeszélő próza fordításokból áll, a dráma kezdőkorát éli, bár a drámai próbálkozások szerzői között már inkább akad tehetséges író. Ennek a kezdő drámaírásnak a humor és a szatira az erőssége.
Az írók túlnyomó nagy része vallásos moralista, néhányan éles gúnyra hajlók, egyesek erősen gyűlölködők. Olyan nagy meggyőződéssel hisz mindenki a maga vallásának igazságában, hogy nem akar irgalmat ismerni a másvallásúakkal szemben. A középkorban nem volt ellenzék, ott csak Isten imádásával, szentjeinek tiszteletével és a maguk égi ábrándjaival foglalkoztak a békésszellemű, szelíd, alázatos vallásos írók; a protestáns világ azonban szembeállította egymással a különféle vallásfelekezetek harcias híveit s megkezdődött az elkeseredett küzdelem. Ha az írók tollat fogtak és mások személyével vagy eszméivel foglalkoztak, első gondolatuk az: baráttal vagy ellenféllel állnak-e szemben, azaz katolikus, evangélikus, református vagy unitárius ügy forog-e szóban? Az egyes vallásfelekezetek körén kívül mindenki harca folyik mindenki ellen. A vallásosság akkora, hogy még a felebaráti szeretet parancsát is legyőzi: Istennek azzal kedveskednek az emberek, hogy minden tévelygőt be akarnak terelni az igaz akolba.
Van azonban a vallásosságon kívül még egy közös vonása a XVI. század magyar íróinak: a nemzeti szellem. A török hódítás pusztító erejét megrendülve érzi minden magyar ember, a katolikus és a protestáns egyformán küzd a kelet barbár áradata ellen, a nemzeti összetartozás érzelmének ez a balkáni veszedelem a legerősebb élesztője. Az ország három részre hull szét, de a nemzeti öntudat és a magyar fájdalom egy mind a háromban. Az irodalom egyrészt tanítja és lelkesíti a szenvedő testvéreket, másrészt erőt merít a magyarság közös gyötrelmeiből és reményeiből.
«A XVI. századbeli magyar művelődés – írja Riedl Frigyes – kettős csillagzat hatása alatt áll: a reformáció és a mohácsi vész hatása alatt. Mind a kettő mély, el nem enyésző nyomokat hagyott a magyar szellemi életben. Az első, a reformáció, oly mozgalom, mely a XVI. század folyamában egész Európát belevonja hatáskörébe és mindenütt hasonló szellemi tüneményeket eredményez; a másik nemzeti esemény, mely a magyar szellemnek és a magyar irodalomnak, mely e szellem kifejezője, sajátságos jelleget ad. A reformáció hatása főleg az, hogy emeli a vallásos szellemet és elmélyíti a lelkiismeretet. Emeli a vallásos szellemet mind a két oldalon: a katolikusoknál ép úgy, mint a protestánsoknál. Sohasem erősebbek az eszmék, mint akkor, midőn újak. Nem kell csodálkoznunk, hogy az új vallásos eszmék is rendkívül lelkesítették a XVI. század embereit. Aki protestánssá lesz, bizonyos lelkiszükségletnek akar eleget tenni, vallásos érzelme bírja arra, hogy vallást és talán emiatt sorsot és hazát is cseréljen, hogy kitegye magát mindannak, amit Luther hívei nálunk nem ritkán szenvedni kénytelenek voltak. Aki pedig hiteért szenved, csak erősebben hisz. A vallásosság lángja azonban átcsapott a másik félre is: amit el akarnak tőlem venni, amit veszedelem fenyeget, amit féltenem kell, azt jobban szeretem, mint azt, amit nyugodtan bírok és élvezek. Ez a katolikus vallásos szellem fokozódásának oka. Amint vallását megtámadják, amint mindinkább többen meg többen elszakadnak tőle, a buzgóság ellenhatása felel a katolikusok oldalán a protestáns támadásnak. Ez a vallásosság azonban nem egészen a középkori; a képzelet osztályrésze csökkent, a babonás elem kiszorul; a vallás mindinkább a szívnek áhítata, a lelkiismeret kultusza. A kor legműveltebb emberi, a római és görög műveltség letéteményesei, a humanisták állnak nálunk a vallásos mozgalmak élén. E szellem működése azután minden irányban, irodalmunk minden ágában észrevehető. A magyar költői berek a Mohács utáni századnegyedben a hazafiúi fájdalomtól visszhangzik. Hol zengzetesebb, hol nyersebb e visszhang, de mindig őszinte bú kifejezője. Van több költemény ebből az időből, melyekben a vallásos áhitat és a hazafiúi fájdalom, mint kettős bús láng, égnek csap. E bús hang azután uralkodóvá lesz költészetünkben egészen a legújabb időkig és líránk egyik legföltűnőbb jellemvonásává válik. E hazafias vissahangzásban rejlik a magyar költészet eredetisége a többi európai nemzet költészetével szemben. Nincs költészet, melyben a hazafiúi érzés olyannyira erős és mély, olyannyira alaphang volna, mint a magyar költészetben. A többi nemzetnél a nemzeti összetartozás érzete még alszik; Magyarországban ez az érzet már a népösztönök homályos, de ellenállhatatlanul erős hatalmával jelentkezik és a török megpróbáltatás tüzében megacélosodik. A német például még nem érzi, hogy német, midőn a magyar már magyar. A nemzeti érzés e fejlődése a XVI. században a legfontosabb evoluciók egyike, melyen a magyar lélek valaha átment. Vallás és nemzet volt a két eszmény, melyet dicsőített és siratott a XVI. század kezdetleges költészete; vallás és nemzet volt az, amit leginkább féltett a magyar államférfi és leginkább veszélyeztetett északi és déli szomszéd beavatkozása és támadása. A magyar ekkor is hazáját és Istenét védi, mint a középkorban, csakhogy más ellenségekkel szemben: haza és Isten a kettős visszhang, mely a korabeli magyar költészetből kihallik. Amint e szellemi befolyások hatása alatt a lelkiélet mindinkább finomul, amint a növekedő vallásosság kimélyíti a lelkiismeretet, fölébred a művelt emberekben egy érzés, melyet a középkor nem igen ismert: a természet-érzék. Az első magyar költő, ki a természetet belevonja költészete körébe, Balassa Bálint. Ő már érzi a tájkép szépségét és a természet jelenségeit már párhuzamba állítja belsejének jelenségeivel. Amint a XVI. század vallásos szelleme a lelkiismeretet kiműveli és kimélyíti, megindítja a magyar lélekben a természetérzéket is, mely a természet jelenségeit mindinkább nemcsak a szemen, hanem a szíven át is vezeti. E három szerzemény: a nemzeti egyéniség tudata, a lelkiismeret kultusza és a természet-érzés ezentúl a magyar nép örök birtoka.» (A magyar irodalom főirányai. Budapest, 1896.)
Irodalom. – A XVI. század magyar irodalmának fejlődését a következő irodalomtörténeti munkák tárgyalják legbehatóbban: Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. Pest, 1864. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. Budapest, 1877. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt. I. köt. Budapest, 1895. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Különösen értékes monografiák és biografiák: Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Erdélyi Pál: Balassa Bálint. Budapest, 1899. – Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén. Budapest, 1913. – A szövegkiadások közül: Régi magyar költők tára. II–VI. köt. Szilády Áron jegyzeteivel. Budapest, 1880–1896. VII. köt. Szilády Áron és Dézsi Lajos jegyzeteivel. Budapest, 1912–1926. VIII. köt. Dézsi Lajos jegyzeteivel. Budapest, 1930. – Szilády Áron: Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Budapest, 1879. – Régi magyar könyvtár. Szerk. Heinrich Gusztáv. Budapest, 1894-től. – Alszeghy Zsolt: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. – Dézsi Lajos: Balassa Bálint minden munkái. Két kötet. Budapest, 1923. – Az írói lexikonok közül: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től.
