A POLITIKAI IRODALOM.
A POLITIKAI IRODALOM.
ALIG HÚNYTA le a szemét Mária Terézia, a régi hagyományokon csüggő királyasszony, Voltaire magyar hívei a politikai és társadalmi izgatás terére léptek. Fel akarták világosítani a nemzetet évszázados hátramaradottságáról s a felvilágosodottabb gondolkodás magvait iparkodtak elhinteni minden társadalmi osztályban. Hevesen támadták az ősi hagyományok védőit, egyre erősbödő rohamokat intéztek a katolikus egyház ellen. Legjobb segítőjük a szabadkőművességben akadt.
A magyar felvilágosult írók nagyobbára latin és német nyelven adták ki röpirataikat, de megjelent néhány hatásos magyarnyelvű könyvük is. A külföldi vallásgyalázó munkák magyar átdolgozói közül SZACSVAI SÁNDOR maró gúnyolódással törekedett sebeket ejteni katolikus honfitársain. A Bécsbe szakadt erdélyi kálvinista nemes bálványozta II. József császárt. Lapjában, a Magyar Kurirban, melyet méltán nevezhetni a magyar demokraták hivatalos közlönyének, minden lehető alkalommal megemlékezett ünnepelt uralkodójának érdemeiről. Gúnyirataiban tiszteletlen okoskodással tépázta a katolikus papság tekintélyét; a pápai bullákra, búcsúkra, misepénzekre, kolostorokra, szerzetesekre és apácákra annyi gyanúsítást halmozott, a katolikus hitelvekről és szokásokról olyan illetlen hangon szólt, hogy nem lehet csodálni, ha nevét a katolikusok felháborodással emlegették. Mintha a reformáció és ellenreformáció korának hitvitáit akarta volna felújítani. Írói működését ügyes tollforgató készsége félelmessé tette. A modern zsurnaliszta vakmerőségével s a romlatlan nyelvérzékű erdélyi ember zamatos magyarságával írt.
II. József halála után, az 1790-es években, felvirágzott a pamflet-irodalom. Míg a konzervatív politikusok az ősi jogállapotok sérthetetlensége mellett foglaltak állást, a reformokért lelkesülő liberálisok megkísérelték szabadelvű szellemben irányítani az országgyűlést. A magyarnyelvű röpiratok szerzői közül különös figyelmet érdemel NAGYVÁTHY JÁNOS, az első magyar filoszemita író. Ez az érzelmes idealista megrajzolta röpirataiban az új Magyarország képét. Elábrándozott azon, hogyan egyesül majd testvéri lélekkel a paraszt, a polgár, a nemes, a mágnás; hogyan mond le hatalmas jövedelméről a katolikus klérus; hogyan szabadulnak fel szolgaságukból a zsidók. Hitte, hogy elérkezik az ipar és kereskedelem megbecsülésének korszaka s a magyar nemesember versenyt dolgozik többi polgártársával; árvaházak, kórházak, tébolydák, javítóbörtönök épülnek; a közoktatásról az állam gondoskodik; mindenki jót cselekszik, senki sem henyél.
Az újító irány ábrándozóival szemben forradalmi akaratot jelölt Martinovics Ignác társaságának munkálkodása. A magyar jakobinusok vezére latin nyelven írta híres névtelen röpiratait, de gondoskodott gondolatainak magyarnyelvű terjesztéséről is. Hívei közül LACZKOVICS JÁNOS több egyházellenes munkát fordított magyarra. Az eredeti szövegekhez mindig hozzátoldogatta a maga gondolatait. A világromboló tanítások hangoztatásában ő ment legmesszebb. Kihívó merészséggel szólt a kiváltságos osztályokról, tajtékzó dühvel a katolikus hitelvekről. Minden sorában égő vallásgyűlölet lobogott. Olyan nekiszilajodott szabadszájúsággal, mint ő, soha nem írtak még Magyarországon.
Ennek az irodalomnak szembeszökően társadalomfelforgató célja volt, de a forradalmárok vérmes reményei korán meghiúsultak. A jobbágyság és polgárság át volt hatva a vallás eszméitől, a nemesség féltékenyen ragaszkodott kiváltságaihoz, a mágnások hevesen ellenezték a reformokat. Ilyen módon az európai felvilágosodottság magyarországi mozgalma néhány száz elégedetlen magyar író és politikai szónok csatározásává zsugorodott össze. Magyarországon ebben az időben az angol jogállapotoknak és a franciás eszméknek még nem lehetett híveket szerezni. A gondolkodás, a szó, az írás szabadsága sokaknak tetszett, de annál gyűlöletesebbnek tűnt fel az új programmnak az a része, amely lemondást követelt az előjogokról s a kötelességek megosztását hangoztatta.
A forradalmárokkal szembeszálló egyházi írók közül kitűnt Szaicz Leó egri szervitarendi szerzetes. Lelkesen védte a katolikusokat a szabadgondolkodók ellen. Könyvei egymást érték. Azt vitatta bennük, hogy csak a vallásukhoz híven ragaszkodó római katolikusok az igaz magyarok, míg a többi keresztény felekezet szabadelvű hívei nem egyebek megtévedt embereknél. A protestánsok nevében Szacsvai Sándor vette fel vele szemben a harcot. A bécsi szerkesztő feddő verset írt az egri szervita ellen, könyveire goromba észrevételeket tett hírlapjában; Szaicz Leó gúnyolódó költeménnyel válaszolt, munkáiban pedig tüzesen verte vissza Szacsvai Sándor támadásait. A gyalázkodó vitába a hatóság is beleszólt s elkobozta Szacsvai Sándor két röpiratát. Az egri «Oroszlány» az 1790-ben Pestre vetődő hírhedt kalandorral, Trenck Frigyes báróval, szintén megmérkőzött. Képzelhetni izgatottságát, mikor Trenck Frigyes bárónak egyik antiklerikális förmedvényében olyan állításokat kellett tudomásul vennie, hogy húszezer vérszomjas tatár nem teszi úgy tönkre az országot, mint tízezer szerzetes és pap; vagy mikor azt olvasta, hogy Fekete János gróf ismét arról szónokol, hogy nem kell tűrni az államot az államban azaz a katolikus papság hatalmát Magyarországon; a klérus elzárja az országot a világ haladásától, zsarnoksága miatt hever megbénulva a jólét és a kultúra. Megfelelt ellenfeleinek kíméletlenül. Pázmány Péter harcos iskolájának ez a tüzeshangú egri szerzetes volt az utolsó tehetséges tanítványa. Előadásának ereje és vitatkozó képessége vetekedett az ellenreformáció korában élő legjelesebb polemikusokéval. Izlésének pallérozatlanságát tiszta magyar nyelve, jóízű fejtegetései és egyéniségének eredeti vonásai hathatósan enyhítik. Még Szacsvai Sándor is akként nyilatkozott, hogy Szaicz Leó egyik írásánál szebb magyarsággal írt könyvet soha nem olvasott szerzetestől. A katolikus egyháznak ezt a vitézkedő katonáját hálátlanul mellőzte a klérus. A szegény barát száz és száz némán hallgató püspök, apát és kanonok munkáját végezte, de azért előkelő védettjei részéről nem részesült elismerésben, holott vitázó műveinek nemcsak tömegével, hanem alaki és tartalmi jelességeivel is háttérbe szorította azt a néhány paptársát, akik időnkint mégis csak fölemelték tiltakozó szavukat a vallás ellenségeivel szemben.
Ilyen nevesebb vitázó író volt a pesti magyar politikusok és tudósok kis társadalmában Alexovics Vazul pálosrendi szerzetes, egyetemi hitszónok, a magyar Voltaire-imádók és Rousseau-követők elkeseredett ellensége. Prédikáló székében és hitvédő könyveiben egyforma tűzzel támadta a materialista lelkiséget, állást foglalt a forradalmi jelszavak ellen, rámutatott a francia forradalom véres jeleneteire. A haladás barátjai fanatikus reakcionáriusnak tartották, a konzervatívok az ősi hagyományokért küzdő katolikus papot tisztelték személyében.
A konzervatív-nacionalista visszahatást a költők közül Gvadányi József munkái szólaltatták meg legnagyobb hatással. Peleskei nótáriusa mind budai utazásában, mind elmélkedéseiben az újítások elkeseredett ellenségeként lépett fel; Istenmezei palóca szintén versben bírálta az 1790-es országgyűlésnek a szerző vallásosságát és hazafiságát bántó tárgyalásait.
A felvilágosodás terjesztése céljaiból GYŐRFFY JÓZSEF veszprémi ügyvéd lefordította németből Holberg Lajos dán író európai hírű társadalombíráló regényét. (Klimius Miklósnak föld alatt való útja. Pozsony, 1783.) Ugyanő később a protestánsok védelmére és a katolikus papság, elsősorban Szaicz Leó állításainak cáfolására terjedelmes vitázó munkát bocsátott közre. (Napraforgó virág. Hely nélkül, 1791.) – SZENTMIKLÓSY TIMÓT győri református lelkipásztor politikai elbeszélés keretébe helyezte emberszerető tanításait az igazságos társadalmi berendezkedésről, a nép boldogításáról, a vallásos türelemről. Könyvecskéje semmiesetre sem eredeti mű, de azért jellemző adalék a kor lelkiségéhez. Sok rokonvonása van Bessenyei György Tarimenes-regényével. (A jó nevelésnek tüköre, melyet egy jószívű királynak példájában a nagyra született magyar nemzetnek egy kevés rajzolással készített és kiadott. Győr, 1790.) – Névtelen röpiratok szép számmal jelentek meg nyomtatásban, számos kézirat is maradt ebből az időből gondolatkörük ugyanaz, mint a már ismertetett szerzőké.
A kéziratok közül figyelmet érdemelnek a verses szövegűek. Ezek számos másolatban forogtak közkézen, az országgyűlési követek mohón olvasták őket, elárasztották velük a megyéket, egyes példányaik az udvari körökbe is eljutottak. Szerzőiket hasztalan nyomozták; akire gyanakodtak, az azt állította, hogy ő is mástól kapta a maga példányát. II. József korában a katolikus nemesurak és papok írták és terjesztették a császár verses gyalázását, míg a protestánsok szeretettel gondoltak arra az uralkodóra, aki felszabadította őket a hetven esztendős elnyomás alól. Az evangélikusok és reformátusok körében egymást érték a császár tiszteletére rendezett hálaadó ünnepek. Az alkalmi füzetek szerzői hálás lélekkel mondtak köszönetet nagylelkűségéért. (Kónyi János: A háládatos protestáns az őtet szenvedhető császárjához. 1782. Névtelen író: Magyar öröm. 1782.) Nem így a katolikusok. Őket sem a német nyelv használatának elrendelése bántotta elsősorban, hanem a katolikus vallás korlátlan tekintélyének kisebbedése, a papság hatalmának szűkebb térre szorítása, a szerzetesrendek feloszlatása. Ez az elkeseredés iratta Ányos Pállal a Kalapos Király néven ismert verses támadást; ez szólaltatott meg több más ismeretlen politikai költőt is a császár korholására. «Légy jó kedvvel s víg örömmel Luther s Kálvinus fia:» olvassuk a Magyar Nemzeti Múzeum egyik kéziratában; megnyertétek a császár türelmét, kelepcébe csaltak benneteket a türelemmel. «Jer magyar, sírj velem:» panaszolja egy másik múzeumi kézirat szerzője; nyakunkon a német, oda szabadságunk. A császár halála után kárörvendő gúnyolódásokat foglaltak versekbe; szidták az uralkodót, mert megvetette az Istent, kifosztotta az oltárokat, gyűlölte a nemeseket, szembeszállt a törvényekkel, meg akarta adóztatni a kiváltságos osztályokat; de szörnyen megbűnhödött istentelenségéért. Tanácsosairól szintén írtak átkozódó és gyalázkodó verseket, II. Lipót trónralépése után pedig összefogtak a protestánsokkal a nemzet jogainak védelmére. A verses paszkvillusok most már keveset gondolnak a vallás sérelmével, annál izgatottabban hadakoznak a nemzetietlen gondolkodású főurak és az udvari érzelmű főpapok ellen. Összegyűltek az ország sebeinek orvoslására, de nem végeznek semmit; tanácskozik a diéta, de munkája parádéból, barátkozásból, vigalmakból áll. A katolikus papságot nagy elkeseredéssel támadják a névtelen politikai verselők. Szemükre hányják szabados életüket, a másvallásúak ellen érzett gyülöletüket, pénzüknek haszontalan célokra való pazarlását. A konzervatív érzelműek báró Trenck Frigyes és gróf Fekete János gyalázásával feleltek verseikben, de feleleteikre felbukkantak a verses válaszok. «Te mérges eb, szólok én is s torkon kaplak: Ha ugatsz, ugass bár, én visszaharaplak;» mondja gróf Fekete János védelmére egy ismeretlen verselő. Ebben a hangnemben folyik az akkor szereplő politikusok méltánylása; a liberális mocskolja a konzervatívot, az ősi alkotmány híve a demokratát, a vallásos a vallástalant, a nemes a mágnást, a hazafi az udvari embert.
ALEXOVICS VAZUL (szül. 1742. január 4. Eger; megh. 1796. április 2. Pest) pálosrendi áldozópap. Görögkeleti szerb szülők gyermeke volt, de már ifjúkorában áttért a római katolikus vallásra s belépett Remete Szent Pál szerzetébe. Mikor II. József császár eltörülte a pálosok rendjét, világi pappá lett. Élete utolsó szakaszában a pesti egyetem tanárának és hitszónokának nevezték ki. Nemcsak szóban és írásban harcolt a felvilágosodás hívei ellen, hanem személyes összeütközései is voltak Martinovics Ignác társaságának indulatosabb tagjaival. Ha nyilvános helyen találkoztak, gyűlölködve pillantottak egymásra, néhányszor össze is szólalkoztak. Spielenberg Pál szerkesztő és Laczkovics János huszárkapitány sokat háborgatták gúnyos és dühös megjegyzéseikkel. Amennyire csak tőle telt, visszaadta a kölcsönt ellenségeinek s üldözőbe vette mindazokat, akiket a katolikus ügyre ártalmasoknak tartott. Verseghy Ferenc az ő feljelentésére került bajba Millot-fordítása miatt. Kazinczy Ferenc följegyezte, hogy egyszer Stahel és Kilián pesti könyvkereskedésében tanuja volt a következő jelenetnek: Ott volt az üzletben Spielenberg Pál szerkesztő, vele beszélgetett, amikor: «Valami paphoz hasonló kísértet reánk jött és ezt Spielenberg oly vásottsággal szólította meg, hogy azt már én is vadságnak vettem. A pap csaknem tajtékot túrt és térítgette Spielenberget, holott csak megvetést kellett volna iránta mutatni. Ebből láttam, hogy bolond; nem szántam, de nem is elegyedtem közéjük. Spielenberg kimondta, hogy előtte a bibliabeli bizonyítgatás csak annyi, mintha a mitológiát fejtegetné. A betegnek látszó, legalább minden tetemében remegő pap elment sóhajtozva és talán imádkozva. Ez a pap Alexovics pesti híres papoló volt». Egy másik alkalommal egy kémszolgálatot teljesítő pesti könyvkereskedő jelentette a rendőrhatóságnak, hogy mikor Alexovics ex-pálos és hitszónok egy másik pappal sétált, Laczkovics János huszárkapitány vak haraggal kiáltotta: Nem lesz addig rend, míg ezeknek a fickóknak a nyakát ki nem törik! (Viszont Alexovics sem titkolta azt a meggyőződését, hogy Laczkovicsnak a vesztőhelyen kell kimúlnia.) Egyházi szónoklataiban megalkuvást nem tűrve küzdött a társadalom felforgatására törekvők ellen. – Ünnepi prédikációk. Pest, 1789. (Érdemes egyházi szónok munkája. Míg néhány évtizeddel azelőtt minden keresztény magyar ember jámbor hívő volt, ebben a prédikációs gyüjteményben és a következőben már feltűnik, mennyire izgatja a szónokot a vallástól való elfordulás, a fölényes hitetlenség és a papok ócsárlása.) – Vasárnapi prédikációk. Négy kötet. Pest, 1790–1791. (Az előbbi gyüjteménnyel együtt második kiadása is megjelent öt kötetben: Pozsony, 1807.) – A könyvek szabados olvasásáról két fő cikkely. Pest, 1792. (Panaszkodik, hogy az emberek elfordultak a vallásos könyvektől, kedvelik a veszedelmes hatású munkákat, megmérgezik lelküket a kritikátlan olvasással. Bemutatja, kik a leghírhedtebb francia kútmérgező szerzők, rávilágít magánéletükre, cáfolja tanításaikat.)
FEKETE JÁNOS gróf (szül. 1741. Csabrendek, Zala megye; megh. 1803. július 21. Fót, Pest megye), a Mária Terézia királynőtől annyira kegyelt Galántai gróf Fekete-család sarja, Bécsben végezte tanulmányait. Az osztrák fővárost annyira megszerette, hogy jó ideig ott pazarolta földbirtokainak jövedelmét. Mivel Esterházy Jozefa grófnővel kötött házassága boldogtalan volt, a katonai életben keresett vigasztalást. Jellemző a hadsereg akkori szervezetére, hogy néhány hónap alatt alezredessé léptették elő. Tizenkét évi szolgálat után lovasgenerálisi ranggal vonult nyugalomba. Ettől kezdve teljesen kedvteléseinek élt, vagyonát könnyű vérrel tékozolta, végül már azzal sem volt tisztában, mennyi az adóssága. Mikor II. Lipót király összehívta a koronázó országgyűlést, Zala megye bandériumát ő vezette Budára, utóbb Aradmegye küldte fel követül az 1790–1791. évi diétára. Az országgyűlésen a katolikus papságnak és a konzervatív főrendeknek gyűlölt ellenfelévé vált; veszedelmes újítónak és gyanús forradalmának tartották. I. Ferenc király trónralépése után visszavonult a közéleti szerepléstől. Hatvankét éves korában halt meg fóti kastélyában. Fiával kihalt grófi nemzetsége. (1835.) Az «aradi Mirabeau» az élet élvezője volt, tetőtől talpig szabadgondolkodó, egy a Voltaire-imádók táborából. Voltaire-rel kötött ismeretsége élénk fényt vet egyéniségére és írói becsvágyára. Mint «ismeretlen szkitha» fordult 1767-ben a világhírű filozófushoz, magasztaló levélben adott kifejezést hódolatának, egyúttal megküldte neki bírálatra néhány francia versét. Voltaire biztatóan felelt. A gróf most már áradozva tette vallomásait s mindjárt száz üveg tokaji bort küldött ajándékba mesterének. Ettől kezdve több levelet váltottak egymással. Fekete János haláláig tüntetően hirdette Voltaire eszméit s nem egyszer büszkélkedett, hogy a franciás jobb ízlésnek és az enciklopédikus világfelfogásnak első hirdetőjeként lépett fel honfitársai között. Mint a felvilágosodás cinikus híve, nyers szókimondással és forradalmi szenvedéllyel küzdött a feudális társadalmi rend ellen. A katolikus egyházat lépten-nyomon pellengérre állította, a vallásokat régi ocsmány babonák tárházának nevezte, radikális szónoklataival általános elszörnyülködést keltett. Hogy erősítse hatását, a főrendek táblájáról átment az alsó táblára, a nemeseket a papság ellen izgatta s fölvetette azt a gondolatot, hogy a népet is be kell vonni az országgyűlésbe. Valóságos csoda, hogy ez a magyar, német, francia és latin nyelven író és szónokló ellenzéki vezér nem került a Martinovics-összeesküvés tagjai közé; enélkül is eleget kellett utóbb könyörögnie I. Ferenc királynál, hogy bocsássa meg bujtogató viselkedését.
LACZKOVICS JÁNOS (szül. 1750. Pest megye; megh. 1795. május 20. Buda) huszárkapitány. Atyja előkelő nemesúr volt, pestmegyei alispán; őmaga a magyar királyi testőrségben kezdte katonai szolgálatát; innen lépett át egy huszárezredbe s a II. József alatt kitört török háborúban rendkívül kitűnt vitézségével. A császári előhad élén ő zsákmányolta az első török zászlót, Belgrád ostrománál ő kelt át először a Száván, a vár bevételében példaadó hősiséget tanusított. Érdemeit nem méltányolták, följebbvalói igazságtalanul bántak vele, hasztalan iparkodott becsületes módon érvényesülni, látnia kellett a nála érdemetlenebb emberek boldogulását. Magyar érzelmei miatt valósággal üldözték. Végre otthagyta a katonaságot, 1790-ben Pesten telepedett le, bizalmas barátja lett Martinovics Ignácnak, résztvett a magyar jakobinusok összeesküvésében. Ezért a lépéséért halálra itélték s a budai Vérmezőn lefejezték. Mindenre elszánt, szilajvérű, zord katona volt. Sohasem tudta elfelejteni, hogy vérét áldozta királyáért és hazájáért, de azért még a nyugdíjat is megvonták tőle; azt sem feledhette el, hogy mikor tiszttársai megbízásából a magyar vezényleti nyelv megengedéséért és a galiciai huszárok hazahelyezéséért folyamodott az országgyűléshez, az arisztokrácia, a papság és a nemesség egyformán cserbenhagyta hazafias törekvéseiben. Néha valósággal őrjöngött, annyira gyötörték lelki sebei. «Kár valamit tenni a magyarokért, nincs köszönet benne, hiányzik belőlük az értelem»: sóhajtotta elkeseredetten. «Nem adok tiz esztendőt neki s a fölfuvalkodott nemes nem lészen egyéb polgárnál»: írta egyik levelében. «Egy-két hónap s úgy lövöldözzük a hercegeket, grófokat és bárókat, mint a nyulakat» kiáltott fel ismerősei között. A papokra mondott szitkai reprodukálhatatlanok; élete utolsó óráiban is csak azon bánkódott, hogy pap csábította az összeesküvésre. Kivégzésekor még a gyóntató lelkiatyát sem tűrte meg maga mellett, megvetően nézett szét a tömegen, nem rettegett a hóhér pallosától. Politikai röpiratai a papság meggyűlöltetésének terveit szolgálták. Nevét és a nyomtatás helyét nem tüntette fel kiadványain. – A keresztény vallásban magát oktattatni vágyó utazó ember Jeruzsálemben. Hely nélkül, 1790. (Rautenstrauch János német röpirata nyomán. A katolikus vallás vakmerő kigúnyolása. Egy keletről érkező utas érdeklődik a kereszténység hitrendszere és erkölcsi világa után s részben mosolyog, részben elképed a hallott dolgokon. Tanulság: a kereszténységet ravasz papok találták ki, hogy jól menjen a dolguk.) – A Jézus-Társaságbeli szerzeteseknek Kínából való kiűzettetése. Hely nélkül, év nélkül. (Rautenstrauch János német röpirata nyomán. A fanatikus jezsuita és a józaneszű kínai császár szembeállítása.) – A macedoniai vitéz, melyet tiz esztendőbéli magdeburgi fogságában méltóságos báró Trenck Frigyes 1760. esztendőben először német nyelven írt, most pedig magyar nyelvre fordított egy magyar nemes lovas regementben lévő főtiszt s hazafi. Hely nélkül, 1790. (Trenck Frigyes német költeménye nyomán készült verses fordítás.) – A Magyarország gyűlésiben egybengyűlt méltóságos és tekintetes nemes rendekhez 1790. esztendőben tartatott beszéd. Hely nélkül, 1791. (Martinovics Ignác latinnyelvű Oratiójának magyar átdolgozása.)
NAGYVÁTHY JÁNOS (szül. 1755. január. 19. Miskolc; megh. 1819. február 13. Csurgó) katonatiszt, majd gróf. Festetich György jószágkormányzója, utóbb csurgói földbirtokos. Külföldi utazásain sok tapasztalatot szerzett, katonai évei szintén növelték gyakorlati érzékét, elméleti képzettsége is nagy volt a mezőgazdaság terén. Gróf Festetich György meghívására 1792-ben Keszthelyre költözött s néhány év leforgása alatt rendbe hozta és jövedelmezővé tette a gróf százhatvanezer holdból álló uradalmát. Feladata megoldása után évi nyugdíjat, továbbá Csurgón házat, kertet, szőlőt és negyven hold szántóföldet kapott a gróftól. A keszthelyi gazdasági iskolának, a Georgikonnak, felállítására ő adta az eszmét gróf Festetich Györgynek. Politikai és társadalomtudományi fejtegetései névtelenül jelentek meg az 1790-es évek elején; később visszavonult a közéleti reformtervek publikálásától s egyedül a magyar mezőgazdasági irodalom fejlesztésére fordította erejét. – Vallás-cserélés. Hely nélkül, 1790. (Egy világi bölcsnek, egy jezsuitának és egy hazafinak beszélgetése arról, szabad-e az embernek felcserélni vallását más vallással. A témára nézve érdekes tudni, hogy a szerző atyja, egy nemescsaládból származó miskolci iskolamester, a katolikus vallásról a református hitre tért át: ritka eset abban az időben, amikor az államhatalom teljes erejéből védelmezte a katolikus egyházat. A szerző megmaradt reformátusnak, sőt ifjú éveiben a sárospataki helvét hitvallású akadémián teológiát is hallgatott.) – A veres barátnak egy elpusztult templom omlása mellett való szomorú képzelési. Hely nélkül, 1790. (Nagy Frigyes porosz király költeménye magyar versekben. Az eljövendő emberi egyenlőség magasztalása.) – Csillagok forgásiból való polgári jövendölés Lengyelországra. Hely nélkül, 1790. (Francia szöveg nyomán, tükörül a magyaroknak. Ez is szabadkőműves szellemű munka.) – A tizenkilencedik században élt igaz magyar hazafinak öröm-órái. Hely nélkül, 1790. (Csodálatos, hogy ez az erős gyakorlati érzékű gazda milyen álomvilágban élt. Ebben az utópiájában arról képzelődött, hogy a magyar nemesség lemond jogairól s ő maga, a szerző, mint földesúr, testvéri szeretetben forr össze jobbágyaival; ezek lesznek barátai, ezek segítik öregségére, ezek vigyáznak rá. Nem uruk akar lenni, hanem boldogságuk vezére. E boldog idők elkövetkeztével az öröm könnyeinek patakja zuhog alá orcáján.) – A szorgalmatos mezei gazda. Két kötet. Pest, 1791. (Ezért a munkájáért II. Lipót király arany-emlékéremmel tüntette ki.) – Magyar házi gazdasszony. Pest, 1820. (Kapós könyv lehetett, mert tíz év mulva újból kinyomtatták.) – Magyar gazdatiszt. Pest, 1821. (E művén kívül még több más mezőgazdasági könyve.)
SZACSVAI SÁNDOR (1752–1815), a bécsi Magyar Kurir szerkesztője. Életéről és munkáiról: a hírlapirodalomról szóló fejezetben. Népiesirányú röpiratai névtelenül jelentek meg, mint általában az akkori politikai és társadalomtudományi fejtegetések. Voltaire gúnyos szelleme árad lapjaikról; komikus alakok teszik bennük nevetségessé hitvédelmükkel a katolikus egyházat; a vallásos hagyományok, intézmények, szertartások, dogmák ateista megvilágításban lépnek az olvasó elé. – Az Izé purgatóriumba való utazása. Hely nélkül, 1786. (Német szöveg nyomán.) – Zakkariásnak, a pápa titkos íródeákjának, az ausztriai tartományokban lett vallásbéli megvilágosításról Rómából költ levelei az ő lelki barátjaihoz. Kiadattattak egy eretnek által. Hely nélkül, 1786. (Olasz szöveg nyomán.)
SZAICZ LEÓ (szül. 1746. február 15. Kismarton, Sopron megye; megh. 1792. július 30. Eger) szervitarendi áldozópap. Német anyanyelvű író volt, külföldről betelepedett dunántúli polgárcsalád sarjadéka. Mire felnőtt, nyelvben és érzelemben tüzes magyarrá lett. Mint szervitarendi szerzetesnövendék Bécsben tanult, 1769-ben pappá szentelték. Meglehetősen szoros összeköttetésben állt Bessenyei György írói körével; csakhogy a szegény koldulóbarát nem sokáig élvezhette az előkelő gárdisták barátságát, mert elöljárói 1772-ben Magyarországba helyezték át. Ettől kezdve, néhány esztendőt kivéve, haláláig az egri rendházban élt. Negyvenhat éves korában halt meg. Élete utolsó éveiben meglepő termékenységgel írta könyveit. A nyomtatás helyét az akkori publicisták szokása szerint jobbára elhallgatta vagy költött helynévvel jelölte. Álnevei: Máriafi István, Kalapácsics György, Magyar Dániel. Írásaiban ellenfelei vitatkozó modorát követte azaz sokat gorombáskodott, az életben azonban türelmes ember volt, a nem katolikusokkal szívesen társalgott, protestáns ismerősei iránt sem habozott tiszteletét nyilvánosan kimutatni. Kazinczy Ferencet annyira megbecsülte, hogy verseket szerzett tiszteletére, viszont a református nemesúr 1789-ben meglátogatta őt Egerben. Ha azonban elvről volt szó, nem ismert kíméletet; egy alkalommal éppen Kazinczy Ferencet is megtámadta írásaiban, mert a «tekintetes úr» szeretett szkeptikusan nyilatkozni a vallásos túlbuzgalomról. Nem kímélte a szabadelvű papokat sem; ezért leckéztette meg az egyik komárommegyei plébánost, Nagy János exjezsuitát. Nagy János versekkel haragította magára; verset írt ő is Nagy János kötete ellen: «Ecce tibi Nagy János: Mocskos szájú plébános!» Mindez jellemző a kor vitatkozó modorára. – Igaz magyar. Négy rész. Hely nélkül, 1785–1790. (Ez a fő munkája. A fő cím mellett kötetenkint többé-kevésbé változó alcímek, így az első kötetben: Igaz magyar azaz az igaz magyaroknak Máriához, az ő nagy Asszonyukhoz és nagy Pátrónájukhoz, való különös ájtatosságáról és a mostani ujságokról általában. Írá Máriafi István Párisban és Berlinben.) – Az oroszlány reváncsot ád a Nyájas Múzsának. Leopolis, 1790. (A helynév itt is költött. Az Oroszlány: Szaicz Leó; a Nyájas Múzsa: vonatkozás Nagy János verses kötetére: Nyájas Múzsa. Győr, 1790. Ezt a kötetet gáncsolta régebben Leó atya s ellenfele verses válaszára felelt meg «reváncsával».) – Trenck mérő serpenyőjének összetörése. Azaz felelet azokra a hazug vádakra, melyekkel Trenck a papságot az egész világ előtt igen méltatlanul terhelte. Pest, 1791. (A Bilanx néven ismert Trenck-röpirat nagy felzúdulást keltett a katolikus körökben. A szerző már előzőleg is több latin és német röpiratban tiltakozott a kalandor-báró magyarországi szereplése ellen. Valóságos hírlapi harc volt ez, csakhogy jelentékeny időközökben és röpiratok alakjában folyt.)
TRENCK FRIGYES báró (1726–1794) magyar és porosz földbirtokos. Nagy Frigyes szolgálatában kezdte meg pályáját. Mint a porosz király parancsőrtisztje beleszeretett a király unokahugába s szerelméért tíz évi börtönnel bűnhödött. A közvélemény az uralkodók zsarnokságának egyik felháborító példáját látta esetében. A rendkívül olvasott, agyafúrt és vakmerő mágnás bejárta fél-Európát, több ízben ellátogatott magyarországi birtokaira is, Mária Terézia királynő megbízásából titkos küldetésekben járt különböző külföldi államokban. A francia forradalom idején huzamosan időzött Parisban s bár eleinte mértéktelenül ünnepelték, később Robespierre lefejeztette. Az 1790–1791. évi magyar országgyűlésen sok kárt okozott a papságnak. A katolikus egyházat Voltaire szellemében gúnyolta, a diéta tagjai élénken figyeltek bujtogató beszédeire, viharvert pályája és nemzetközi összeköttetései érdekessé tették személyét. Az 1789. évi franciaországi eseményekről, mint azok személyes tanuja, nemcsak élőszóval hordta a hírt Pesten, hanem 1791-ben emlékiratot is adott közre s könyvében kedvező színezéssel mutatta be a forradalmat. Gabelhofer Gyula egyetemi könyvtárnok, a bécsi titkos kémszervezet egyik alkalmazottja, mindjárt jelentést tett a cenzura nélkül megjelent mű terjedéséről, de mire a hatóság kiadta az elkobzó rendeletet, néhány száz példány már szétment a közönség között. A bárót sok izgága cselekedetéért végre is vasra verve szállították Bécsbe, innen küldözte pénzkérő leveleit magyar barátaihoz, azután Párisba menekült, de ott mára kémet látták benne, nem a forradalom barátját. A konvent érdekében folytatott magyarországi propagandája nem mentette meg a nyaktilótól. Kalandos életét még életében feldolgozták a párisi színházak számára, Jókai Mór regényt írt önéletrajzából, német nyelven megjelent munkái az 1780-as évektől kezdve kapós olvasmányok voltak. Életének históriája már 1788-ban megjelent magyar nyelven; Macedóniai Vitézét jóbarátja, Laczkovics János, fordította magyarra 1790-ben. Egyik-másik röpiratától annyira féltek, hogy a gazdagabb papok mindjárt megjelenésükkor összevásárolták példányaikat, olyan veszedelmet láttak terjedésükben. A hatóság utóbb minden tekintetben a klérus kezére járt, jóllehet a báró az uralkodó és az országgyűlés védelme alá helyezte személyét. Udvari összeköttetései gyöngéknek bizonyultak az egyházi rend erejével szemben.
Irodalom. – Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története. Pest, 1872. – Fraknói Vilmos: Martinovics és társainak összeesküvése. Budapest, 1880. – Pulszky Ferenc: Martinovics és társai. Budapest, 1881. – Jakab Elek: Szacsvai Sándor. Figyelő. 1881–1882. évf. – Concha Győző: A kilencvenes évek reformeszméi és előzményeik. Budapest, 1885. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887. – Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Budapest, 1888. – Petrik Géza: Magyarország bibliografiája 1712–1860. Négy kötet. Budapest, 1888–1897. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Nagyváthy Kálmán: Nagyváthy János élete. Pozsony, 1891. – Leskó József: Szaicz Leó, a katolikus ujságírás magyar úttörője. Katolikus Szemle. 1898. évf. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Morvay Győző: Galánthai gróf Fekete János. Budapest, 1903. – Marczali Henrik: Az 1790–1791. évi országgyűlés. Budapest, 1907. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés, irodalom. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. V. köt. Budapest, 1907. – U. az: Szentmiklósy Timót. A pannonhalmi főapátsági főiskola évkönyve. Pannonhalma, 1912. – Fizély Ödön: A magyar racionalizmus. Teológiai Szaklap. 1918. évf. – Fraknói Vilmos: Martinovics élete. Budapest, 1921. – Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Budapest, 1924. – Zolnai Béla: Magyar janzenisták. Minerva. 1924–1925. évf. – Eckhardt Sándor: Újabb adatok a magyar felvilágosodás történetéhez. Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. – Mályusz Elemér: Sándor Lipót föherceg-nádor iratai. Budapest, 1926. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Jakob Károly: Trenck Glückwunsch An Die Ungarn c. költeményének magyar fordításai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – Téglás Béla: A történeti paszkvillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928. – Bernát Gyula: A magyar jobbágyfelszabadítás eszmeáramlatai 1790–1848. Budapest, 1930. – Brunner Emőd: A francia felvilágosodás és a magyar katolikus hitvédelem. Pannonhalma, 1930. – Közi-Horváth József: Alexovics Vazul, a legnagyobb pálos szónok. Győr, 1930.
