AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
A MAGYAR irodalomtörténetírás termése a XIX. század első harmadában csekély volt. A kortársak RÉVAI MIKLÓSTÓL várták a magyar irodalomtörténet vázlatának kidolgozását, de ő meghalt, mielőtt munkáját befejezhette volna. Kéziratában, A magyar deáki történetben, a középkori magyar nyelvemlékek addig ismert emlékeit csoportosította. Ezen a vázlaton az irodalmi anyag hézagossága és az előmunkálatok hiánya fölötte megérzik.
Az első magyarnyelvű magyar irodalomtörténet megírásának dicsősége PÁPAY SÁMUEL pápai ügyvédé. Munkájában, A magyar literatura esméretében (1808), a legrégibb időktől kezdve a maga koráig tájékoztatta olvasóit a magyar nyelv fejlődéséről és a legnevezetesebb magyar írókról. Három korszaka a honfoglalástól a reformációig, a reformációtól II. József uralkodásáig, II. József uralkodásától 1808-ig terjed. Ismertette a Halotti Beszédet, a Margit-legendát és a középkori kódexirodalom egyik-másik maradványát; megemlékezett Sylvester János; Pesti Gábor, Benczédi Székely István, Heltai Gáspár, Károlyi Gáspár, Telegdi Miklós, Tinódi Sebestyén, Balassa Bálint, Pázmány Péter, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, Haller János, Falúdi Ferenc, Orczy Lőrinc, Bessenyei György, Barcsai Ábrahám,
Kónyi János, Rát Mátyás, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Verseghy Ferenc, Bacsányi János, Kármán József, Kazinczy Ferenc és számos más író munkáiról; nemcsak adatokat állított egybe, hanem az irodalom fejlődéséről is igyekezett némi képet rajzolni. Csak a magyarnyelvű írókkal foglalkozott, a latin irodalmat mellőzte, a magyarnyelvű könyvtermés keretein belül a tudományos irodalmat és a szépirodalmat egyaránt bevonta tárgyalásába. (Balassa Bálint életének és költészetének három sort szentelt, Zrínyi Miklós költészetéről öt sorban szólt, Gyöngyösi István életét és munkáit tizenkét sorban ismertette.)
KAZINCZY FERENC is átpillantotta röviden a magyar irodalom multját. Tanulmányában, A magyar literatura történeteiben (1814), filozófiai alapot adott fejtegetéseinek. Megemlítette a régi magyar énekmondókat, kiemelte a magyar nyelvnek a középkori papi iskolákban való elhanyagolását, felhívta a figyelmet a hitújítók és könyvnyomtatók nyelvfejlesztő és irodalmi érdemeire. Dícsérte Pázmány Pétert, Káldi Györgyöt, Gyöngyösi Istvánt; magasztalással írt Zrínyi Miklósról; meleg hangon méltatta Bessenyei György, Báróczi Sándor, Barcsai Ábrahám jelentőségét. Tanulmányából helyenkint már a mai irodalomtörténeti felfogás hangja csendül ki. Adata kevés volt, de a fejlődés menetét elég jól megérezte.
A magyar kritika atyja KAZINCZY FERENC. Már előtte is találkozunk kritikai próbálkozásokkal, a magyarnyelvű hírlapok és folyóiratok az 1780-as évektől kezdve közreadták az új könyvek címeit és magasztalták szerzőiket, de a bírálattól tartózkodtak, csak olykor tettek némi szelíd észrevételt a nagyon silány munkákra. Kazinczy Ferenc bírálatai szintén a dícsérgetés jegyében készültek, de ezekben már fénylett az elmeél, itélőerő, stílusművészet. Kritikai megjegyzéseinek és esztétikai tanácsainak javát leveleiben szórta szét.
Nyomtatásban megjelent bírálatai közül feltűnést keltett Himfy-recenziója; ezt az Erdélyi Múzeum 1814. évi első füzetében adta közre. Nem lehetett egészen őszinte Kisfaludy Sándorral szemben, mert kortársai a nemzeti ügy sérelmét látták abban, ha valaki erősebb kifogásokat tett valamelyik magyar könyv vagy magyar színielőadás ellen; ezért észrevételeit bókok közé burkolta, az igazságot óvatosan érintette, megjegyzéseinek élét erősen tompította.
A magyar költők közül Dayka Gábort, Kis Jánost, Virág Benedeket, Berzsenyi Dánielt, Kisfaludy Sándort és Kölcsey Ferencet tartotta a legkiválóbbaknak, költeményeikre számos találó észrevételt tett, de értékítéleteit nem egyszer alaposan elhibázta. Főként a stílus, nyelv és versforma sajátságaival szeretett foglalkozni, a fantázia és kompozíció munkája nem kötötte le figyelmét. A magyar kritika megteremtésében így is indító érdeme volt, nyomtatásban megjelent recenzióival és levelezésével új bírálói nemzedéket nevelt maga körül, az olvasók figyelmét fölkeltette az esztétikai problémák iránt. Minden író tőle várta az elismerés boldogító igéit s ő tudott is tenni barátaiért, dolgozni híveiért. Berzsenyi Dánieltől senki sem olvasott semmit, mert ódái kéziratban hevertek, nevét mégis magasztalták: a széphalmi mester alapította meg hírét leveleiben.
Kazinczy Ferenc után KÖLCSEY FERENC vonta magára a figyelmet kritikai munkásságával.
Felbátorodva mesterének Himfy-recenzióján, a Tudományos Gyüjtemény 1817. évfolyamában olyan bírálatokat adott közre a korabeli magyar írókról, hogy kortársainak jelentékeny része előtt elvesztette népszerűségét. Kis Jánost nagyon enyhén, Csokonai Vitéz Mihályt és Berzsenyi Dánielt túlzó szigorral bírálta. Itéletei nem voltak méltányosak, de fellépése mégis nevezetes. Példát adott a magasabb színvonalú bírálatra, sikeresen egyengette az utat Bajza József és Toldy Ferenc előtt.
Kölcsey Ferenc a szépirodalmi kritikában részint Kazinczy Ferencet választotta mesteréül, részint Schiller bírálataiból és a nevesebb német esztétikusok széptudományi fejtegetéseiből tanult. Igen erős esztétikai készültségéhez az akkori korban meglehetősen ritka irodalmi bátorság járult, nyiltan szembeszállt a közvéleménnyel, vállalta a népszerűtlenség gyűlölködő nyilait. Találó megfigyelésekben gazdag tanulmányai azt mutatják, hogy nemcsak erkölcsi bátorsága volt nagy, hanem igen erős hivatottsága is volt a kritikusi pályára. De fogyatkozásai is súlyosak. Hamar észrevette a megbírált költők gyöngeségeit, nehezebben látta meg értékes jellemvonásaikat; a hibáztatásban különös kedve telt, az elismeréssel meglehetősen fukarkodott. Kifogásainak jelentékeny része szinte az akadékoskodás hatását kelti, ítéletei nem egyszer messze esnek az igazságtól. A nehezen hevülő kritikusok közé tartozott, bár nem mindenkivel szemben. Ahol a személyes mozzanatok nem gátolták, ott meleg és elnéző is tudott lenni (Kis János verseiről); vagy megfordítva: ahol szubjektivitása nem volt érdekelve, ott igazán elfogulatlan tárgyilagossággal végezte esztétikai mérlegelését. (Körner Zrínyijéről.) Becsvággyal indult kritikusi útjára, lehangoltan végezte pályáját: «Kritika nekünk nem való. Kés gyermek kezében, mellyel vagy maga vágja meg magát vagy másokon ejt gondatlanul sebet. Azután a gyermek sokszor gonosz is; s mérgében szándékosan is árt, nem lévén elég esze a következést előre látni». (Muzárion. 1833. évf.)
A kritika számára folyóirat vagy hírlap kell, de a folyóiratoknak és hírlapoknak még a XIX. század első évtizedei alatt is nagy szűkében volt az ország. Az Erdélyi Múzeum Kazinczy Ferenc 1814. évi Himfy-recenziója után visszariadt a szigorúbb hangú bírálatok közlésétől, inkább csak a széptudományi elmélet terén mozgott. Döbrentei Gábor szerkesztő hivatott esztétikusnak tartotta magát, szívesen foglalkozott poétikai kérdésekkel. A szépirodalmi kritikának az 1830-as évek derekáig csak a Tudományos Gyüjtemény és Szemere Pál két folyóirata (Élet És Literatura, Muzárion) adott nagyobb teret és szabadságot. A Tudományos Gyüjteményben különösen Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Horvát István, gróf Teleki József és Toldy Ferenc szépirodalmi bírálatai keltettek figyelmet; Szemere Pál két folyóiratában, a szerkesztő cikkein kívül, Kölcsey Ferenc esztétikai tanulmányait méltányolta a közvélemény. A Felsőmagyarországi Minerva szintén közölt néhány bírálatot, a Magyar Kurír és a Hazai Tudósítások ujságlevelein hízelgő hangú, rövid ismertetések húzódtak meg; gróf Dessewffy Józsefnek Kazinczy Ferenchez írt levele szerint: «Semmi sincs a világon, amit a Magyar Kurír vagy Kultsár úr teli szájjal ne dícsérnének». (1810.)
A magyar költészet történetének első kritikai feldolgozása német nyelven jelent meg, Míg Wallaszky Pál és Pápay Sámuel rendszerező kísérleteiben nagyobbára csak névhalmazt és adattömeget kapunk, MAILÁTH JÁNOS megkísérelte a magyar költői törekvések összefüggőbb kritikai vázolását. A régibb költők közül Sylvester Jánost, Ilosvai Selymes Pétert, Zrínyi Miklóst és Gyöngyösi Istvánt emelte ki; az újabbak közül Ráday Gedeont, Virág Benedeket, Kazinczy Ferencet, Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort, Berzsenyi Dánielt, Kisfaludy Károlyt. Téves föltevése és elfogadhatatlan megállapítása bőven akadt, de ezek a hibák és felületességek a rendelkezésére álló előmunkálatok kezdetlegességéből könnyen megmagyarázhatók. Érdeme, hogy a maga fejével gondolkodott s a magyar költészet fejlődésének kiválóbb egyéniségeit elég jól jellemezte. (Übersicht der Geschichte der Magyarischen Poesie, 1825.)
Németül jelent meg TOLDY FERENC első költészettörténeti kísérlete is: Geschichte der ungrischen Poesie. (Bevezetés Handbuch der ungrischen Poesie című kétkötetes antológiájához. Pest és Bécs, 1828.) A huszonhárom éves szigorló orvos gróf Mailáth József értékes vázlatát vette alapul kis munkája kidolgozásában, elolvasta Wallaszky Pál és Pápay Sámuel könyveit s a maga megfigyeléseiből is számos észrevételt fűzött a nevesebb magyar költők munkásságának ismertetéséhez. Ettől kezdve számos kritikát írt, akadémiai emlékbeszédeket mondott, régibb és újabb írókat adott ki, de rendszeres irodalomtörténeti munkái csak az 1850-es évek elejétől kezdve jelentek meg. Eddig az időpontig még a tudományosabb érdeklődőknek is eléggé bizonytalan és hézagos ismereteik voltak a magyar irodalom fejlődéséről. Irodalmunk multja szerves feldolgozásban az 1850-es évektől kezdve tárult fel a tudományos világ előtt; szigorúbban véve csak 1864-ben, mikor Toldy Ferenc közrebocsátotta rövid előadású magyar irodalomtörténetének első kiadását.
Irodalomtörténetírók és kritikusok:
ALMÁSI BALOGH SÁMUEL (szül. 1796. június 6. Nagybarca, Borsod megye; megh. 1867. október 15. Serke, Gömör megye) gömörmegyei református pap, a M. T. Akadémia tagja, Almási Balogh Pál pesti orvos és filozófus testvéröccse. – A románokról. Tudományos Gyüjtemény. 1824. évf. (A regény elmélete, tekintettel a magyar irodalmi viszonyokra. Védi a regényt üldözői ellen, rámutat műfaji értékére, vizsgálja a regényíró feladatát.) – A poézis ideája. U. o. 1837. évf. (A költészet lényegéről Schelling filozófiájának felfogása szerint.)
BAJZA JÓZSEF. (1804–1858) hevesmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Pályájáról; a VI. kötetben. – Bemutatkozó esztétikai tanulmánya egyúttal a magyar epigrammaköltészet bírálata volt. (Az epigramma teóriája. Tudományos Gyüjtemény. 1828. évf. Szentmiklóssy Alajos éleshangú helyreigazítására lesujtó választ adott: Szükséges felelet egy hivatlannak szükségtelen észrevételeire. U. o. 1829. évf.) – Az első nagyarányú magyarnyelvű enciklopédia ügyében közzétett felszólalása: Figyelmeztetés pesti könyvárus Wigand Ottó tudományos és mesterségi közönséges tárára. Felsőmagyarországi Minerva. 1830. évf. (Az új írói nemzedék álláspontja a lexikoni kérdésben.) – Támadásának folytatása: Válasz Döbrentei Gábornak a Conversations-Lexikon ügyében. Székesfehérvár, 1830. (A lexikon védőjének megleckéztetése.) – Újabb felszólalása; Észrevételek a Conversations-Lexikoni pörhöz gróf Dessewffy József ellen. Székesfehérvár, 1830. (Döbrentei Gábor pártfogójának rendreutasítása.) – Irodalmi vállalata a magyar kritika megteremtésére: Kritikai Lapok Pest, 1830–1836. (Nem folyóirat, hanem kisebb-nagyobb időközökben megjelenő cikkek sorozata hét füzetben.)
BÁRÁNY BOLDIZSÁR dunántúli ügyvéd, drámaíró. – Beható bírálatot írta Bánk Bán első kidolgozásáról; észrevételeit Katona József a tragédia második kidolgozásában figyelembe vette. A bírálat bizalmas baráti alapon készült: a bíráló a kéziratos drámáról kéziratban közölte megfigyeléseit. Alaposan belemélyedt a tragédia meséjébe, megemlékezett a személyek jellemzéséről, néhány megjegyzést füzött a szerző költői előadásához. Dícséreteit és kifogásait egyformán megokolta. (Helytelennek látta többek között Simon és Mikhál jeleneteinek hosszadalmasságát, költőietlennek tartotta Petur véres testének a színpadra való vitelét.) – Kéziratban maradt bírálatát Lipóczy György tette közzé a Kisfaludy-Társaság Évlapjai új folyamának 3. kötetében. Pest, 1869. (A bírálat címe: Bánk bán rostája.)
BERZSENYI DÁNEL (1776–1836) somogymegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Kölcsey Ferenc 1817. évi bírálata keltette fel benne azt az elhatározást, hogy esztétikai és kritikai tanulmányokat folytat. Széptudományi dolgozataival egyrészt a saját költői eljárását óhajtotta igazolni, másrészt meg akarta cáfolni Kölcsey Ferenc állításait. (Észrevételek Kölcsey recensiójára. Tudományos Gyüjtemény. 1825. évf. A versformákról. U. o. 1826. évf. Poetai harmonisztika. A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei. I. köt. Pest, 1833. Kritikai levelek. Döbrentei Gábor Berzsenyi-kiadásában. Buda, 1842. A kritikáról. U. o. 1842.) A Magyar Tudományos Akadémia számára több bírálatot írt, a korabeli szépirodalmi zsebkönyvek közleményeit bírálta bennük. Kritikai fejtegetéseiben alapos elemzőnek bizonyult, az olvasót meg tudja győzni igazságáról.
BITNICZ LAJOS (szül. 1790. július 17. Ják, Vas megye; megh. 1871. június 28. Nagykanizsa) szombathelyi liceumi tanár, később kanonok és címzetes püspök, a M. T. Akadémia tagja. Jeles matematikus és nyelvtudós volt, szívesen foglalkozott esztétikai kérdések vizsgálatával. – Toldy Ferenc szerint: «Mélység nélkül, de világosan s a korhoz mérve jó nyelven tárgyalta a szépnek s a szép előadásnak elméletét, amiért csak az ő munkájával kezdtek némi összefüggő széptani ismeretek tágabb körben terjedni». (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1873.) – Munkája: A magyar nyelvbeli előadás tudománya. Pest, 1827. (A Marczibányi-intézet négyszázforintos jutalmával kitüntetve.)
BUCZY EMIL (szül. 1782. május 16. Kolozsvár; megh. 1839. október 28. Kolozsvár) gyulafehérvári kanonok, a M. T. Akadémia tagja. Pályája elején kegyesrendi tanár volt a kolozsvári gimnáziumban, 1805-ben világi pappá lett, utóbb grófi házakban vállalt nevelőséget, 1821 után hittudományi tanszéket nyert a gyulafehérvári római katolikus papnevelőintézetben. Dalai, ódái, episztolái és epigrammái nagy várakozást ébresztettek poétai fejlődése iránt, de a remények nem valósultak meg. Nem lett belőle Virág Benedek utóda, mint Kazinczy Ferenc jósolta. Nem is költészete, hanem esztétikai munkássága érdemel figyelmet. Az Erdélyi Múzeum és a Felsőmagyarországi Minerva füzeteiben megjelent dolgozatai alapos tanultságról és bölcselő szellemről tanuskodtak. A líra és dráma világirodalmi fejlődésének búvárlatában önálló ítéleteket mondott a külföldi írókról. Különösen magasztalta Shakespearet. Kár, hogy ez az érdemes esztétikai úttörő nem tudta tetszetős formába önteni gondolatait. Nehézkesen, homályosan, sok helyen szinte érthetetlenül értekezett. Fejtegetéseit nehezen érthették meg kortársai.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773–1805) debreceni költő. – Pályájáról: az életét és munkáit tárgyaló részben. – Himfy-méltatása és Dayka-bírálata hivatott kritikusnak mutatják. (Az előbbi Dorottyájának előszavában, az utóbbi Kazinczy Ferenc Levelezésének III. kötetében jelent meg.) – Verses munkáihoz füzött előszavaiban és jegyzeteiben irodalomtörténeti tájékozottságának és esztétikai képzettségének kiváló jeleit adta. (Harsányi István és Gulyás József kiadása: Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Három kötet. Budapest, 1922.)
DESSEWFFY JÓZSEF gróf (1771–1843) felsőtiszavidéki földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. – Pályájáról: a költők között. – Három nevezetes vitája volt: az elsőben megtámadta Széchenyi István Hitelét, a másodikban Bajza Józseffel szemben Döbrentei Gábor védelmére kelt, a harmadikban Toldy Ferenccel került összeütközésbe akkor, amikor arról volt szó, hogy kinek ítéljék oda az 1833-ra szóló nagyjutalmat: Kisfaludy Sándornak-e vagy Vörösmarty Mihálynak? Dessewffy József az idősebb költő mellett emelt szót, Toldy Ferenc az ifjabb költő elsőbbségét vitatta, az Akadémia végül is úgy döntött, hogy a két versenytárs között megosztotta a jutalmat. Ezt az eljárást Kisfaludy Sándor hívei méltánytalannak, Vörösmarty Mihály barátai igazságtalannak tartották; az utóbbiak annál jobban zúgolódtak, mert Toldy Ferenc szerencsés párhuzamot vont a két költő pályája között, ellenben Dessewffy József nem valami sikerülten mondott bírálatot a régi nemzedék és az új nemzedék két ünnepelt poétájáról.
DÖBRENTEI GÁBOR (1786–1851) királyi tisztviselő, a M. T. Akadémia tagja. – Pályájáról: a költők között. – Esztétikai vonatkozású cikkeinek közreadását az Erdélyi Múzeumban kezdte meg (A hexameterrel élés kezdete a régi s új nemzetek között, Észrevételek az életírás teóriájáról, A kritikákról) s a Tudományos Gyüjteményben és a Felsőmagyarországi Minervában folytatta. Irodalomtörténeti nevezetességű a kolozsvári drámai pályázatról közzétett beszámolója. (Erdélyi Múzeum, 1818.) Katona József erre a pályázatra küldte be Bánk Bánjának első kidolgozását, kéziratáról Döbrentei Gábor bírálati jelentésében semmi megjegyzés sincs, a befejezetlenül maradt beszámoló csak Bolyai Farkas három tragédiájával, Tokody János szomorújátékával (A pártosság tüze) és egy névtelen drámaíró pályaművével (Kun László) foglalkozott. Döbrentei Gábornak általában helyes dramaturgiai elvei voltak, de gyakorlati kritikusnak nem vált be; elméleti tudása nem tette megbízható ítéletű és jóízlésű műbírálóvá.
HORVÁT ISTVÁN (1784–1846) magyar nemzeti múzeumi őr, pesti egyetemi tanár. – Pályájáról: a történetírók között. – Szépirodalmi kritikái közül az egyiknek súlyát Toldy Ferenc nagyon megérezte. A magyar irodalomtörténetírás atyja ifjabb éveiben a költészet és műfordítás terén is kísérletezett, de Schiller Haramiáinak átültetésében olyan szerencsétlenül lépett az olvasók elé, hogy Horvát István nyilvánosan kipellengérezte nyelvújító túlzásait és bántó idegenszerűségeit. (Tudományos Gyüjtemény. 1824. évf.) A fordító nem védekezhetett bírálója ellen, mert Horvát István az idézetek egész sokaságával érvelt. A támadás érzékeny sebet ejtett Toldy Ferenc lelkén, elment a kedve a szépirodalom művelésétől, de azért később mégis szeretettel emlékezett meg egykori egyetemi mesteréről: «Szívesen vallom, hogy nem ismerek senkit, aki több hálával érezheti magát iránta lekötelezettnek, mint épen magam. Nem fogom feledni soha, hogy Horvát gyenge korom óta nekem jóakaró barát, tanácsadó, oktató, buzdító volt, hogy én szakomban tőle tömérdek segedelmet vettem. Hogy ő nekem drága idejéből órákat, napokat, sőt éjeket is ajándékozott kétségek eloszlatására s a tudomány homályos vidékein útbaigazításomra, egyként a história felderítése, különösen régiségeink ismerete s irodalmunk története körül: ezeket nem feledem soha”. (Horvát megtiszteltetése. Akadémiai beszéd. Összes munkáiban.) – Horvát István nevét a magyar irodalomtörténet hálával jegyezheti fel azért a ritka ügybuzgalmáért, mellyel a Tudományos Gyüjteményben és egyetemi előadásaiban a régi magyar nyelvemlékeket ismertette s az ifjabb nemzedéknek a további kutatásra ösztönzést adott. 1830-tól kezdve ő volt a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára, grammatikai és stilisztikai óráin kívül irodalomtörténeti órákat is hirdetett, ezeken áttekintette irodalmunk fejlődésének legfőbb mozzanatait a legrégibb időktől kezdve a maga koráig. Kezdő hallgatóságára való tekintettel csak a nevezetesebb írókat említette meg s nem ment tovább Pápay Sámuel anyagkészleténél, viszont a művelődéstörténeti és nyelvtörténeti mozzanatokra különös gondot fordított. (Előadásainak megmaradt egy gondos lejegyzése: Magyar litteratura. Tekintetes Horvát István úr előadásai szerint írta Pauler Tódor 2-ik esztendőbeli bölcselkedő. Pesten, 1832. A kompendium, a későbbi miniszter kézírásában, száz negyedíves lap. Ismertetése Pap Károlytól: Horvát István, az irodalomtörténetíró. Csengery-emlékkönyv. Szeged, 1926.)
KATONA JÓZSEF (1791–1830) kecskeméti városi ügyész. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató fejezetben. – Figyelmet érdemlő bírálatot írt Kisfaludy Károly egyik drámájáról, az Ilkáról, aprólékos gonddal elemezte a színjáték jeleneteit, rámutatott a szerző hibáira és érdemeire. Az 1820 táján készült kézirat befejezetlenül maradt, szövege csak emberöltőkkel később jelent meg nyomtatásban: Katona József családja, élete és ismeretlen munkái. Miletz János kiadása. Budapest, 1886. – A magyar színműirodalom és színészet nehéz helyzetét tárgyaló dramaturgiai tanulmánya: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? Tudományos Gyüjtemény. 1821. évf. (Új kiadása: Napkelet, 1930. évf. A szerző szerint a magyar színműírás felvirágzásának akadályai: 1. állandó színházunk nincs, vándorszínészeinket megvetjük; 2. a közönség nem a művészet kultuszát, hanem a nemzet dicsőítését várja az íróktól és színészektől; 3. a színdarabokat csak előfizetés vagy mecénás útján lehet kinyomtatni, könyvkiadó nem akad a szerző fáradozásának segítésére; 4. a cenzúra elfojt minden írói lendületet; 5. nincsen becsületes kritikánk, nagy az irigység, a recenzensek gúnyolódnak, az írók személyét gonoszkodva csipkedik, az érzékenyebb lelkek elkedvetlenednek.)
KAZINCZY FERENC (1759–1831) zemplénmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – A magyar irodalom fejlődéséről szóló tanulmányát Pápay Sámuel könyvével körülbelül egyidőben írta, de csak később adta ki, akkor sem teljesen. (A magyar literatura történetei. Erdélyi Múzeum. 1814. évf. 1–10. l.) A tanulmányhoz csatolt szerkesztői jegyzetben Döbrentei Gábor megemlítette, hogy a töredék Kazinczy Ferencnek abból a pályaírásából van kivéve, melyet a tübingai pályatételre dolgozott ki feleletül. Huszonegy pályaírás érkezett be Tübingába, de ítélet alá mindeddig egy sem került. «Felvesszük ide ezt az interesszáns cikket, mivel az egész munka talán még sokáig nyomattatlan fog maradni.» – A hosszú ideig lappangó pályamunkát és eredeti magyar szövegét Heinrich Gusztáv adta közre: Kazinczy Ferenc tübingai pályaműve a magyar nyelvről. Budapest, 1916. (A tanulmányban van néhány súlyos tévedés, a szerző fölötte magasztalja kisebb tehetségű költő-barátait, ízlésének különlegessége elfogadhatatlan ítéletekre ragadja. Virág Benedek egy kis verse «a legszebb könyörgés, mi valaha emberajkról ömlede»; Kis Jánosnak Kazinczy házasságát ünneplő ódája «minden kétségen kívül érdemes arra, hogy a magyar ének diadalmának nevezzük».) – A széphalmi vezér kritikáiban mindig megvolt az előadás egyéni művészete, de az ítélet tárgyilagosságára nem jó példát mutatott. A kezdő írókat jelentéktelenségük ellenére is dícsérte, az igazán jeles költőkről és versenytársairól csípősen nyilatkozott. Csokonai Vitéz Mihály életművében, mikor munkásságáról közreadta eléggé kegyetlen bírálatát, mindössze hat szép verset talált, ezek is, úgymond, «mások után dolgozottak»; Csokonai versein, szerinte, nyeríteni lehetett; s ez a költő gondolt hősi eposz írására: «Árpádiászt akara adni, de szerencséjére egy neki magánál inkább kedvező halál kikapá gyalázatja elől». (Muzárion, 1829. évf.) Megvetően nyilatkozott Vörösmarty Mihályról és a Zalán Futásáról is: «Nem pirulok megvallani, hogy a párducos Árpád tömjénezőitől borzadok s szégyenlek tekintetni társuknak. Én nem tudom, hogy az a becsületes ember mit véthete oly nagyot az istenek ellen, hogy ezer esztendeig fekhetvén sírjában, most onnan minden által felrángattatik, aki elhitette magával, hogy hexametert pörölyözni s valami olyanformát, mint az eposz, összefirkálni ő is tud». (Pannonhalmi út, 1831.) Ezek a nyilatkozatok, csakúgy mint később Kölcsey Ferenc ítéletei, világosan mutatják, milyen a kortársak értékelésének megbízhatósága, ha mindjárt a szellemi élet legelőkelőbbjei mondanak is véleményt írókról és irodalmi jelenségekről. A személyes mozzanatok olyan erősen beleszűrődnek minden korszak kritikájába, a rokonérzés és az ellenszenv annyira elfogulttá teszi még a tárgyilagosságra törő bírálót is, hogy időnkint el-elhomályosul látása.
KISFALUDY SÁNDOR (1772–1844) zalamegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: utóbb. – Füredi Vida álnév alatt feltűnést keltő tanulmányban elmélkedett a kritikáról. (A recensensek. Tudományos Gyüjtemény. 1818. évf.) Felfogása szerint a kritikusok nagyobb kárt okoznak, mint hasznot, a jólelkű olvasókat bosszantják, a gyöngéket tévútra vezetik. A Kazinczy Ferenc bírálói működése ellen irányuló fejtegetések a dunántúli írók nézeteinek adtak kifejezést, de bizonyára helyeslést váltottak ki az ország egyéb tájain is. A kritikában ezidőtájt nagyon sokan nem láttak egyebet álnok paszkvillusnál. Az egyik oldalon a hazafias írók, a másikon az írói sikerek miatt irigykedő recenzensek: így osztályozta a közönség az irodalom munkásait. Kisfaludy Sándor kritika-elméleti vitairata a közvélemény nevében hatásosan cáfolta a kritika javító erejéhez fűzött reményeket.
KÖLCSEY FERENC (1790–1838) szatmármegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: utóbb. – Első bírálatát Döbrentei Gábor felszólítására 1815-ben írta, de kolozsvári barátja nem merte kinyomatni kéziratát az Erdélyi Múzeumban, jóllehet a kritika az ő kérésére készült. Kazinczy Ferenc 1814-ben megjelent Himfy-recenziója jóval enyhébb volt, mégis megütközést keltett, a szerkesztő félt az újabb kellemetlenségtől. Így került a Csokonai-bírálat 1817-ben a Tudományos Gyüjtemény szerkesztőségébe. Fejér György elég bátor tudós volt ahhoz, hogy a kritikát a Kis Jánosról és Berzsenyi Dánielről szóló bírálatokkal együtt közrebocsássa, azonban a szerzőnek elment a kedve a további bírálgatástól, annyira szidalmazták recenzióiért. Mikor Szemere Pál 1826-ban megindította Élet És Literatura című kritikai szellemű folyóiratát, írt még néhány bírálatot, de szívesebben foglalkozott esztétikai kérdésekkel. (Körner Zrínyijéről, A komikumról.)
MAILÁTH JÁNOS gróf (1796–1855) pestmegyei földbirtokos. – Életéről és munkáiról: a német irodalmat tárgyaló fejezetben. – Németnyelvű magyar költészettörténeti vázlata Magyarische Gedichte című antológiájában 1825-ben jelent meg. (Ebben a kötetében 24 magyar költő 150 költeményét fordította le németre. A külfölddel ez a versgyüjtemény ismertette meg a magyar költészetet.)
PÁPAY SÁMUEL. (szül. 1770. március 8. Felsőörs, Zala megye; megh. 1827. május 31. Pápa) egri tanár, utóbb pápai ügyvéd. Dunántúli református nemesi családból származott, ifjúkorában áttért a katolikus vallásra s az egri püspök támogatásával végezte jogi tanulmányait. Huszonhat éves korában az egri érseki liceum magyar nyelvi és irodalmi tanszékének tanára lett. Négyévi tanítás után lemondott állásáról, mint gyakorló ügyvéd Pápára költözött. Tekintélyes ember volt Veszprém vármegyében. Hazafias lelkesedését mutatja, hogy a M. T. Akadémia javára felajánlotta háromévi tiszta jövedelmét: ezer ezüstforintot. Irótársaival, így Kazinczy Ferenccel, buzgón levelezett. – Irodalomtörténeti munkájának anyagát egri tanár korában gyüjtötte össze s Pápán dolgozta fel: A magyar literatura esmérete. Írta Pápay Sámuel vármegyei táblabíró s uradalmi fiskális. Első kötet. I–II. rész. Veszprém, 1808. – Az 506 lapos könyv a Péteri Takáts Józseftől kiadott Magyar Minerva című vállalat IV. köteteként jelent meg. Első része magyar nyelvtan és stilisztika, második része a magyar irodalom története. Előszavában megemlíti a szerző, hogy Révai Miklóstól várta a magyar irodalom történetének megírását, de a nagy tudós halála megfosztotta reményétől. Mivel barátja, Takáts József, elkérte kéziratát Magyar Minervája számára, a magyar ifjúságnak módjában lesz megismerni könyvéből a magyar nyelvei és irodalmat. «Benyujtom ezért munkámat a Magyar Minerva oltárára azzal a belső szent érzelemmel, hogy áldozattételemben hazafiúi kötelességemet oly híven teljesítettem, amint gyenge tehetségemtül kitelhetett.» (Mivel Pápay Sámuel Verseghy Ferenc híve volt, munkáját Révai Miklós pártfelei gyanakodva fogadták. Boldogréti Vig László azaz Horvát István elítélő bírálatot tett róla közzé a Hazai És Külföldi Tudósítások 1808. évf. 38–40. számaiban. A sok tekintetben igazságtalan bírálat felháborította a dunántúli írókat, nem nyerte meg Kazinczy Ferenc tetszését sem. Ő is írt a kötetről bírálatot az Erdélyi Múzeum 1817. évf. 9. füzetébe: sokkal méltányosabban ítélt az úttörő munkáról, mint Horvát István.)
RÉVAI MIKLÓS (1749–1807) kegyesrendi szerzetes, utóbb világi pap, 1802-től a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára. – Életéről és munkáiról: a nyelvtudomány fejlődését tárgyaló fejezetben, továbbá a IV. kötetben a deákos költők között. – Befejezetlen irodalomtörténeti vázlata kéziratban maradt. A kéziratnak a Tudományos Gyüjtemény 1833. évfolyamában megjelent szövege nem egészen megbízható. A hiteles szöveget az eredeti kéziratból Rubinyi Mózes adta ki: Révai Miklós magyar nyelvi és irodalmi kézikönyve: A magyar deáki történet. Budapest, 1912. (Régi Magyar Könyvtár.)
SZEMERE PÁL (1785–1861) pestmegyei földbirtokos, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Pályájáról: a költők között. Itéleteivel jelentékeny hatást tett kortársaira, kritikus elmének ismerték, különösen az élő szó erejével és leveleivel hatott. A baráti társalgásban és tudományos vitatkozásokban övé volt a vezérszó. A Mondolatra Kölcsey Ferenccel együtt készített Felelete (1815) félelmessé tette nevét, két folyóiratában teret adott a legellentétesebb széptudományi felfogások megnyilatkozásának. Esztétikai és kritikai nézeteiben erősen ingadozott, okos megjegyzései szélsőséges állításokkal és különc vonásokkal párosultak. Az új irodalmi irányok iránt haláláig fogékony maradt, bár a népies szellemnek jó ideig erős ellenfele volt. Ritkán lépett a közönség elé, annál többet írt íróasztala számára. – Különös esztétizáló munkája: Dithyramb-Árgyérus és a talány-ábrándok, melyeket elverselt egy tudós zarándok phantast comicai didacticus módon. (Terjedelmes tanköltemény tarka szépészeti és itészeti szóáradattal.) – Dalverseny és magyarázat. (Magyar költők kiválóbb verseinek fejtegetése prózában. Mint előbbi munkája, ez is elvont esztétizálás, nem egyszer érthetetlen gondolatcsapongás, kuriózum benyomását keltő kifejezéshalmaz.) – Szvorényi József kiadásában: Szemerei Szemere Pál munkái. Három kötet. Budapest, 1890. (Összes verses munkáin kívül prózai írásainak javarésze.)
TELEKI JÓZSEF gróf (1790–1855) Erdély kormányzója, a M. T. Akadémia első elnöke. – Pályájáról: a történetírók között. – Szépirodalmi kritikáit a Tudományos Gyüjtemény 1817–1822. évfolyamaiban tette közzé. Megbírálta Gombos Imre (Az esküvés), Pálóczi Horváth Ádám (A tétényi leány) és Kisfaludy Károly (Kemény Simon, Barátság és nagylelkűség) drámáit. Tárgyilagos ismertetéseihez alapos esztétikai tanultságra valló észrevételeket csatolt; kár, hogy történelmi búvárlatai korán elvonták a szépirodalomtól.
TOLDY FERENC (1805–1875) orvosdoktor, egyetemi tanár, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Irodalomtörténeti pályájának méltatása: a VI. kötetben. – 1826-tól kezdve a Tudományos Gyüjtemény évfolyamaiban adta közre bírálatait. (Cikksorozat Vörösmarty Mihály nagyobb elbeszélő költeményeiről, az Auróra köteteinek ismertetései.) – 1830-tól kezdve Bajza József Kritikai Lapjainak munkatársa volt. (Bírálata Kazinczy Ferenc Pyrker-fordításáról.) – Aesthetikai levelek Vörösmarty Mihály epikus munkáiról. Pest, 1827. (Előzőleg a Tudományos Gyüjtemény ben.) – Handbuch der ungrischen Poesie. In Verbindung mit Julius Fenyéry herausgegeben von Franz Toldy. Két kötet Pest és Bécs, 1828. (Az antológiaelején: Geschichte der ungrischen Poesie.)Blumenlese aus ungrischen Dichtern. Pest és Bécs, 1828. (Az előbbi gyűjtemény kivonata.) – Magyar költői régiségek. Die Kaisertochter. A császárlány. Pest, 1828. (A Szendrei Névtelen széphistóriájának kiadása.) – Kisfaludy Károly minden munkái. Tíz kötet. Buda, 1831. (A gyüjteményből külön kiadásban: Kisfaludy Károly élete. Buda, 1832.)
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800–1855) a Tudományos Gyüjtemény szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. – Életéről és munkáiról: a pályáját méltató részben. – Kritikai munkássága a Tudományos Gyüjtemény 1826. évfolyamában indult meg. Röviden, de velősen ismertette az érdekesebbeknek tetsző magyar és külföldi könyveket, szépirodalmi és tudományos munkákat. (Magyar szerzők: Bugát Pál, Czuczor Gergely, Döbrentei Gábor, Gaal György, Kis János, Kresznerics Ferenc, Széchenyi István, Vajda Péter, Wesselényi Miklós és számos drámaíró.)
ZÁDOR GYÖRGY (szül. 1799. július 3. Duka, Vas megye; megh. 1866. augusztus 17. Buda) pesti ügyvéd, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Családi nevét 1848-ban magyarosította Stettnerből Zádorra. Irói neve: Fenyéry Gyula; irodalmi dolgozatai ezzel a névvel jelentek meg az 1820-as évek évkönyveiben és folyóirataiban. Kazinczy Ferenccel buzgón levelezett, Kisfaludy Károlynak és Vörösmarty Mihálynak benső barátja volt. Jogi pályája az 1830-as évektől kezdve lassankint elsodorta a szépirodalom és kritika művelésétől. 1832-ben a pápai református főiskola fenntartói megválasztották a jogtudomány rendes tanárává, itt működött a szabadságharcig. 1851-ben soproni törvényszéki bíró, 1855-ben a bécsi legfőbb törvényszék bírája, 1861-ben pesti kúriai bíró. – Handbuch der ungrischen Poesie. Két kötet. Pest és Bécs, 1828. (Az antológia közrebocsátásában Toldy Ferenc volt a segítőtársa.) – Egy szó Döbrenteiről. Fenyéry Gyulától. Pest, 1830. (A Conversations-Lexikon pörének egyik mozzanata.) – Számos jogi munkáján kívül: Zádor György levelezése Kazinczy Ferenccel. Budapest, 1886. (Kiadta fia, Zádor Gyula nagyváradi királyi ítélőtáblai elnök.)
Irodalom. – A Kazinczy Ferencre és Kölcsey Ferencre vonatkozó irodalom: pályájuk tárgyalásában. – Tóth Lőrinc: Zádor György emlékezete. Pest, 1869. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1872. – Ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1878. – Lázár Béla; Buczy Emil. Figyelő. 1888. évf. – Radnai Rezső: Esztétikai törekvések Magyarországon 1772–1817. Budapest, 1889. – Kelemen Béla: Szemere Pál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1891. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Máté Lajos: Szemere Pál mint kritikus. Budapest, 1894. – Murajda Nándor: A magyar kritika fejlődése különös tekintettel Bajza József működésére. Eger, 1895. – Badics Ferenc: Az első magyar irodalomtörténetíró. Irodalomtötrténeti Közlemények. 1897. évf. – Váczy János: A magyar irodalmi kritika kezdetei. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Pécsi Ottmár: Szemere Pál mint esztétikus és kritikus. Egri áll, reáliskola értesítője. 1910. – Várady Zoltán: Gróf Mailáth János szerepe a magyar irodalomban. Máramarossziget, 1911. – Sallay Géza: Döbrentei Gábor élete és működése, Máramarossziget, 1912. – Fest Sándor: Angol irodalmi hatások Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest, 1918. – Csahihen Károly: Szépirodalmi kritikusaink. Budapest, 1923. – Császár Elemér: A magyar irodalmi kritika története a szabadságharcig. Budapest, 1925. – Gulyás József: Csokonai-tanulmányok. Sárospatak, 1926. – Pap Károly: Horvát István, az irodalomtörténetíró. Csengery-emlékkönyv. Szeged, 1926. – Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest, 1926. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Baros Gyula: Lappangó irodalomtörténetek. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Jánky István: Szemere Pál esztétikai és poétikai nézetei. Pécs, 1928. – Mitrovics Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Budapest és Debrecen, 1928. – Palos Bernardin; Irodalmunk ismertetése XIX. század-eleji német folyóiratokban. Pécs, 1929. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929.
