MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
MŰVELTSÉG, ISKOLÁK.
AZ 1830-AS évek végén Pardoe Júlia angol írónő – a neves útleíró – megjelent Magyarországon, tanulmányozta az itteni állapotokat s 1840-ben Londonban kiadott könyvében óvást emelt a magyarságot kicsinylő külföldi balítéletek ellen. Többek között megfigyelte a debreceni kollégium tanulóifjúságát s a következő sorokat írta az alföldi magyar diákokról: «Nem mondom, hogy a tanulók dandyk vagy hogy elegánsak, de állíthatom, hogy semmi esetre sem olyan arcátlanok, mint sok oxfordi és cambridgei diák, sem oly furcsán faragatlanok, mint a német bursok».
Az általános műveltség a szabadságharcot megelőző évtizedben rohamlépésekkel haladt előre, a diákságra vonatkozó ítélet nyugodtan alkalmazható a tanult magyar társadalomra is. Bizonyos, hogy a nyugateurópai nagyvárosok polgársága a maga egészében csiszoltabb volt, de tudásvágy és emberség dolgában nem haladta felül a magyar értelmiség átlagát. A Balkán nem az ausztriai magyar határszélen kezdődött, hanem a mai helyén. A köznép tanulatlan volt ugyan, de a nemesség és polgárság szellemi színvonala a multhoz mérten nagyon emelkedett.
Annál meglepőbb ez, mert az iskola nem valami jó szolgálta a nemzetnevelés ügyét. A nemzeti öntudat szunnyadásának jellemző tünete, hogy még a felvidéki földbirtokos-nemesség előkelőbb tagjai között is számosan akadtak magyarul nem tudó urak és úrnők. Görgey Artur, a szabadságharc kiváló hadvezére, a késmárki gimnázium egykori növendéke, húsz éves korában még nem tudott magyarul, csak az 1840-es évek elején gondolt arra, hogy ideje volna megpróbálkozni a magyar nyelv megtanulásával. Öccsét, Görgey Istvánt, 1839-ben a miskolci református gimnáziumba küldte édesatyja, mert röstelte, hogy egy szepesmegyei földbirtokos fia nem tud magyarul. Az urak a felvidéki vármegyékben latinul beszéltek, női társaságban németül, jobbágyaikkal és cselédjeikkel tótul.
A gimnáziumi tanítás a szabadságharc leveréséig az 1806. évi Ratio Educationis alapelvei szerint folyt, csak a protestánsok próbálkoztak újabb és újabb tantervekkel, hogy valamiképpen javítsanak a helyzeten. Addig, amíg a latin nyelvet nem küszöbölhették ki a tanításból, minden fáradozás többé-kevésbé meddőnek bizonyult. Széchenyi István elkeseredetten figyelte a nemzetre kényszerített latinság szerencsétlen hatását, szörnyű dolgot látott a magyar anyanyelv elhanyagolásában. A magyar nemesség egy része, úgymond, azért olyan fogyatékos műveltségű, mert a konyhadiákság kényszere miatt semmiféle igazán hasznos dolgot nem tanul; így jár a nemzet, ha köznevelését nem szabja az idők követelményeihez. A magyar nyelv évszázadok leforgása alatt a szántóvetők köreibe süllyedt; az alacsonyság pecsétjével megbélyegzett nyelvet vissza kell végre helyezni jogaiba. «Valamint más nemzeteknél kiszorította az élőnyelv a latint a közhasználatból s azt a tudósok körébe emelte, úgy fogja nálunk is – bár akarjuk, bár ne, bár szeressük, bár ne – kiküszöbölni azt az élet. Minden ellene-törekvés hasztalan munka, elbitanglott idő.»
Az anyanyelv megbecsülése nemcsak a magyarok körében, hanem a nemzetiségek között is növekedni kezdett s ezzel együtt beköszöntött az élőnyelvek versenye, súrlódása, gyűlölködése. Kollár János pesti evangélikus lelkész politikai agitációja már az 1830-as években felizgatja a magyarországi tót tanulóifjúságot. A parasztok egyelőre nem vesznek tudomást a panszláv eszmékről, annál tüzesebben lelkesedik a szlovák függetlenségért a felvidéki luteránus liceumok tanulósága. A szláv öntudat olyan erős, hogy a tót diák nem áll szóba legjobb barátjával sem, ha észreveszi idegenkedését a panszláv eszmékkel szemben. Az oroszbarát és csehbarát eszméktől mámoros ifjak engesztelhetetlen gyűlölettel tekintenek a magyarságra s amilyen arányban növekedik a magyarság szellemi súlya, olyan mértékben erősödik az evangélikus diákság fanatikus ellenérzése minden iránt, ami magyar. Az egyik selmecbányai luteránus tanár éppen az időtájt alapítja meg a tót irodalmi kört a Felvidék híres bányavárosában, amikor Petőfi Sándor ott tanul (1838); ez az ifjúsági társaság panszlávvá teszi a liceum szellemét s elriasztja az iskolából a magyar tanulókat. A pozsonyi evangélikus liceum tót irodalmi társasága a későbbi nemzetiségi agitátorok igazi nevelőotthona. A panszláv diákok összetartanak panszláv tanáraikkal, testvéreiknek vallják a cseheket, a magyarok ellen tüzelik a tót falvak népét. Ez az ifjúság nemcsak Prágával érintkezik, hanem Zágrábbal is. Levelekben lelkesítik egymást, látogatásokkal erősítik testvéri viszonyukat, terveket szőnek a magyarság megsemmisítésére. A lőcsei evangélikus gimnázium tanulósága 1840-ben szépirodalmi almanachot ad ki s ebben olyan hangon támadja a magyarokat, hogy a lázítás fenyegető nyiltságától maga az ágostai hitvallású evangélikus egyház is visszadöbben. A tót irodalmi kör fiatal költői Panszláviáért lelkesednek, meg akarnak halni a szlávok szent céljaiért, ki akarják vívni szabadságukat a magyarok ellen. Az utálatos holló – a magyarság – meg akarja tiltani az édeshangú fülemülének – a tótságnak – hogy anyanyelvén zengjen; azt akarja, hogy idegen nyelven károgjon. Majd üt még a bosszúállás órája! Már ébredez a Tátra alja, már elindult útjára a szláv tetterő!
Ha ilyen a szellem 1848 előtt a tótok között, mit várhat a magyarság a szerbektől és a románoktól? Törökország még kézben tartja Szerbiát és a két oláh vajdaságot, de a nemzeti reményektől lángoló három ország politikusai és papjai teljes erejükből támogatják magyarországi fajtestvéreik nemzeti törekvéseit. A szerb és román diplomás embernek nem kell magyarul megtanulnia Magyarországon; de ha tud is magyarul, akkor is gyanakodva pillant a magyarságra; gyűlöli a magyar nemest, mert fél az előjogaitól és benne látja népe rabtartóját; gyűlöli a magyar papot, mert a katolikus és a protestáns egyaránt veszélyes versenytársa a görögkeletinek; gyűlöli a magyar parasztot, mert nem tud a nyelvén s értelmétől és harckészségétől egyformán kell tartania. Mindenki ellensége a magyarnak, magánosan küzd az elhagyott faj, egyedül harcol a nemzeti kisebbségek szenvedélyeivel és az osztrák császárság hatalmával szemben. Uralkodóháza és katonasága idegen, arisztokráciája nem azonosítja magát a nemzeti törekvésekkel, polgársága német. A Duna-Tisza völgyében erős a nemesség és a parasztság, de ahol a hegyek kezdődnek, ott elfogy a magyar.
A hazafias középnemesség erőfeszítéseinek csak az 1844. évi országgyűlésen sikerült kivívnia a nemzeti nyelv jogait a latinság jármával szemben. A törvény szövege szerint: «Őfelsége méltóztatott kegyelmesen rendeléseket tenni már az iránt is, hogy az ország határain belüli iskolákban a közoktatási nyelv a magyar legyen». A nemzet nem sokáig örülhetett a keserves küzdelemmel megszerzett vívmánynak. A szabadságharcra következő német kormányzat 1850-től kezdve teljes erővel megkezdte s egy évtizeden keresztül folytatta a legerélyesebb germanizációt. Az országba idegen tanárokat küldtek, a tanítás nyelvét németté tették, az ifjúságot el akarták idegeníteni a nemzeti eszmétől.
Az osztrák önkényuralom tanügyi rendszere sokat emelt a magyar középiskolákon, de németesítő célzata miatt ellenségesen fogadták mindenfelé. Az Entwurf a régi hat osztályos latin iskolával szemben megteremtette a nyolc osztályos gimnáziumot, életbe léptette az iskolák eredményeit ellenőrző érettségi vizsgálatot, megkövetelte a tanári képesítést és a szaktanítást. Ezentúl minden osztályban több tanár tanított, a tanári tudás mélyült, a tanítás színvonala emelkedett. A jól átgondolt rendszert az 1860-as években az alkotmányos korszak is átvette; azontúl már magyar iskolákban nevelkedtek a jövő írói és tudósai, a tanárság megkezdte eredményes munkásságát a tudomány művelése terén.
A pesti egyetem a szabadságharc koráig a latin nyelv önkényuralma alatt sínylődött, tanárai között kevés olyan lelkes férfiú volt, mint Horvát István, a magyar nyelv és irodalom tanára. Az egyetemi tanárok közül többen magyarul sem tudtak, a nemzet nyelvét alkalmatlannak vélték tudományos fejtegetésekre, ellenségei voltak mindennek, ami magyar. Pontosan megszabták számukra, hogy milyen tankönyv nyomán tanítsanak, a tanároknak elment a kedvük a kutatástól, mások gondolatait kellett elmondaniok katedrájukon. A kormány tudni akarta, hogy tanárai milyen eszmékre tanítják a jövő nemzedéket, ezért nem engedett a katedrákat ellenőrző bizalmatlan rendszerből. A Bach-korszak tudományosabbá, de egyben német szelleművé tette az egyetemet, az alkotmányos kormány jeles magyar tudósok kinevezésével új életet vitt a legelső magyar főiskola falai közé.
A magyar nyelv és irodalom tanára a pesti egyetemen 1830-tól 1846-ig Horvát István volt. Halála után kiírták a pályázatot megüresedett tanszékére, 1847 március végén megtartották a zárthelyi írásbeli versenyvizsgálatot, de a dolgozatok elkészítőin kívül más pályázók folyamodványait is fölterjesztették a budai helytartótanácshoz. Folyamodott a katedráért Toldy Ferenc is, de az írásbeli vizsgálatot sikeresen megálló pályázók közül erős versenytársa volt Szvorényi József székesfehérvári cisztercirendi szerzetestanár. A helytartótanács tanügyi osztálya Szvorényi Józsefet jelölte a katedrára, maga a helytartótanács Toldy Ferenc mellett foglalt állást; a nagyérdemű tudós ellen csak az volt az észrevétel, hogy már két állása van: az egyetemi könyvtár igazgatósága és a Magyar Tudományos Akadémia titkársága. Az ügy V. Ferdinánd király elé került, de a kinevezés kérdése csak egy év mulva nyert megoldást. Toldy Ferencet és Szvorényi Józsefet egyformán mellőzték, Vörösmarty Mihály nem akarta elfogadni az egyetemi tanárságot, ezért báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1848-ban Garay Jánossal töltötte be a tanszéket. Garay Jánost az osztrák önkényuralom megfosztotta állásától, a magyar nyelv és irodalom ügye az egyetemen árvaságra jutott; szerencsére Toldy Ferenc felajánlotta szolgálatait a filozófiai karnak. Toldy Ferenc 1850-től 1860-ig mint az egyetemes irodalomtörténet magántanára adta elő a magyar irodalomtörténetet, 1860-tól 1875-ig a magyar nyelvtudomány és irodalomtörténet rendes tanáraként működött. Az 1860–1861. tanévtől az 1866–1867. tanévig ezek voltak fontosabb előadásai: Magyarország irodalomtörténete a legrégibb időktől Pázmány koráig, A magyar tudományosság és irodalom története a reformáció kezdetétől a szatmári békéig, A magyar tudományosság és irodalom története a XVIII. században, A magyar nemzeti irodalom története 1808-tól 1849-ig, A magyar tudományos és költői irodalom története 1831-től 1849-ig, Berzsenyi Dániel ódái és episztolái történetileg és szépészetileg magyarázva, Kisfaludy Károly mint színköltő, Vörösmarty Mihály eposzi munkái széptanilag magyarázva, Vörösmarty Mihály mint drámaköltő bírálatilag méltatva, A magyar költészet Kisfaludy Károlytól Petőfi Sándorig bezárólag, A magyar költészet története a legújabb korban, A magyar philologia enciklopédiája, A költészet elmélete és története, A történetírás elmélete és története, Történeti magyar nyelvtan a Halotti Beszéd s a XV. századbeli bibliafordítás néhány részei magyarázatával.
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Fináczy Ernő: A magyarországi középiskolák multja és jelene. Budapest, 1896. – Zsilinszky Mihály, Farkas József, Kovács Sándor és Pokoly József: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest, 1907. – Kiss Áron: A nevelés és oktatás történetének kézikönyve, különös tekintettel a magyar nevelés történetére. 7. kiad. Budapest, 1908. – Persián Kálmán: A magyar irodalomtörténet a budapesti egyetemen. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Szelényi Ödön: A magyar evangélikus nevelés története. Pozsony, 1971. – Madzsar Imre: A magyar közoktatás az abszolutizmus korában. Magyar Pedagógia. 1922. évf. – Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. Három kötet. Budapest, 1922–1932. – Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest, 1926. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei. 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Farkas Gyula: A Fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932. – Hajdu János: Eötvös József báró első minisztersége. Budapest, 1933.
