IV. FEJEZET. A szegedi béke.
IV. FEJEZET.
A szegedi béke.
A szegedi béke.
Murád szultán békét kér. Brankovics szerb fejedelem közbenjárása. Hunyadi is a békekötés mellett foglal állást. Béketárgyalások Szegeden. A béke föltételei. Julián bibornok magatartása. A béke megkötése. A velenczei doge levele. A keresztény világ itélete a szegedi békéről. A béke fölmondásának inditó okai. A török nem teljesiti a békefeltételeket. A magyar és lengyel főurak ellentétes álláspontja. Ulászló habozása. Julián befolyása. Ulászló fölmondja a békét.
A mikor Európa népei tekintetüket a keresztény seregek hadi tényeire feszült várakozással irányozták: a helyzetben váratlan fordulat állott be.
Murád szultán, a minden irányban megindult készületek felől értesülvén, a szenvedett vereségek lesujtó hatása alatt, arra szánta el magát, hogy a fenyegető veszélyt bármily áron megvásárlandó fegyverszünettel háritja el. Alkalmas közbenjáróul Brankovics György szerb fejedelem kinálkozott, a ki ingatag politikájában kizárólag a saját érdekétől, országa visszaszerzésének gondolatától vezéreltetett; és a keleti schismaticus egyházhoz tartozván, a nyugati keresztény világ, a magyar állam magas eszményi czéljai irányában teljesen közönyös volt. Mikor a törökök Szerbország nagy részét meghóditották, szorosabban csatlakozott Magyarországhoz, s itt nagy kiterjedésü uradalmakat nyert adományul. De ezektől Ulászló trónralépte idején megfosztatott, mivel a törökökkel való szövetkezés gyanuját vonta magára. Utóbb a király bocsánatát kieszközölte, és az 1443-ik évi hadjáratban egész odaadással vett részt, a minek hasznát is látta, mert országa egy részét visszaszerezte. A többinek visszaszerzését a mostani hadjárattól várta.
Ekkor tette neki a szultán azt a titkos ajánlatot, hogy azon esetre, ha Magyarországgal a békekötést létrehozza, Szerbországnak török uralom alatt álló részét visszaadja, fogságban levő két fiát szabadon bocsátja és más jelentékeny engedményeket is tesz. A szerb fejedelem ezt az üzenetet örömmel fogadta, mert a békekötés kardcsapás nélkül és biztosan nyujthatta neki mindazt, a mit nagy áldozatok árán kellett volna kiküzdenie. Mivel pedig czélt csak úgy érhetett, ha Hunyadi Jánost megnyeri: ő hozzá fordult legelsőben.
Hunyadi, ámbár éppen ő volt az, ki a háboruért leginkább lelkesedett, és sikerének biztositása végett másoknál nagyobb áldozatokat hozott, a békét nem utasította vissza föltétlenül, sőt pártolni is kész volt, ha az országnak biztositja azokat az előnyöket, a miknek kiküzdéseért a háborut tervezte.
Ennek a háborunak két czélja volt; az egyik: a magyar korona elvesztett melléktartományait visszaszerezni, és Magyarországtól a török támadásokat elháritani; a másik: Görögországot felszabaditani és a törököt Ázsiába visszaszoritani. Ezen utóbbi föladat megoldása csakis a keresztény hatalmak hathatós közreműködése mellett volt várható. De erre a reménység, mely annyiszor hiúnak bizonyult, most ismét eltünt.
Ulászló király épen ekkor tájt Albánia hős fejedelmét, Castriota Györgyöt, a hadjáratban való részvételre szólitván föl, az elkeseredés hangján panaszolja elhagyattatását. „Mintha – úgymond – a mi rendeltetésünk csakis az volna, hogy áldozatul vessük magunkat oda, és ezzel a vészt másoktól elháritsuk. Vállalkozásunkban egyedül Eugén, Róma szent főpapja és Fülöp, Burgundia fejedelme támogatnak.”*
Ezt a levelet Dlugoss fölvette történelmi munkájába.
Jó-Fülöp burgundi herczeg.
Egykorú festmény M. Delaherche gyűjteményében. A Hachette et Cie párisi kiadó-czég reproductioja után.
És az a segitség, a mit a pápa és Burgundia fejedelme nyujthattak, a feladat nagyságával arányban nem állott. Július elején a királyi udvarnál úgy tudták, hogy a velenczei arzenálban a pápa és a burgundi fejedelem részéről megrendelt tizenkét gálya felszerelése még nincs befejezve; és igy kétes volt, vajjon még ez a jelentéktelen hajóhad is idején fog-e érkezni rendeltetése helyére. Ilyen körülmények között a nagy terveket le kellett szállitani; arról a gondolatról, hogy az ozmánok európai birodalmára a keresztény világ halálos csapást mérjen, le kellett mondani.
Azonban még akkor is, ha a tengeri actio elmarad, az első czél elérésére a legnagyobb valószinüséggel lehetett számitani. Csakhogy a hűbéres fejedelmek, és legelső sorban Brankovics György közreműködés mellőzhetetlen volt. Ha a szerb fejedelem, a törököktől megnyerve, tétlen marad, vagy épen hozzájok csatlakozik: a magyar sereg a legnagyobb veszedelembe jut. Már pedig kétségtelennek látszott, hogy Brankovics, ha most közbenjárása a magyar udvarnál elutasittatik, az ellenséghez pártol át.
Hunyadi János előtt tehát, mikor vele Brankovics a szultán ajánlatát közlé, két út állott nyitva: vagy kardcsapás nélkül elnyeri mindazt, a mit a háború a legkedvezőbb kimenetel esetén igért, és a nagy tervek valósitását akkorra halasztja el, a mikor az biztosabban lesz várható; vagy pedig a háborut meginditván, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy szerencsétlen kimenetele esetén a nagy tervek hosszú időre kivihetetlenekké válnak, a biztos előnyök, sőt talán az eddigi vivmányok is elvesznek. Ettől a koczkáztatástól Hunyadi hazafiui lelke visszariadt; ambitiója pedig kielégitést talált abban a diadalainál nem kisebb értékü eredményben, hogy a szultán a békét, melyet még hét esztendő előtt csak adófizetés árán volt hajlandó megadni, most nagy áron megvásárolni ajánlkozott.
Ezek a tekintetek Hunyadit arra birták, hogy a törökök békeajánlatait el ne utasitsa, és a királynak a szultán követei elfogadását javasolja. Mindazáltal, hogy a békealkudozások meghiusulása esetén a hadjáratot haladék nélkül meg lehessen inditani, az volt a tanácsa, hogy a király a sereg élén Szegedre vonuljon, és a tárgyalások ott a táborban folyjanak.
A király úgy tett. Serege élén, Julián bibornoktól, a magyar és lengyel uraktól kisérve, július közepe táján Szegedre vonult, a hol Brankovics György is megjelent.* A török követek, a kiknek vezetője a szultán kanczellárja, egy renegát görög volt, csakhamar megérkeztek. Előadták, hogy uralkodójuk a „magyar királynak kedveskedni és országával akár ideiglenesen, akár örök békességet kötni kivánván,” Szerbországot, a területén elfoglalt várakkal és Albániának azt a részét, a mit Brankovics birt volt, visszaadja; a magyar foglyokat és Brankovics fiait szabadon bocsátja, százezer aranyat készpénzben lefizet, és a magyar királynak, valahányszor kivánja, huszonötezer fegyverest rendelkezésére bocsát.*
Wawrin burgundi hajóhadparancsnok krónikájában azt olvassuk, hogy Julián a tavaszszal Rómába utazott és csak a szegedi török békekötés után érkezett vissza. De Wawrin tévesen vont informálva. Dlugoss, a ki az eseményekről biztos és alapos tudósitásokat nyerhetett, határozottan mondja, hogy Julián a királyt Szegedre kisérte.
A török követektől hozott békeajánlatok leghitelesebb előadását a lengyel rendeknek 1444 augusztus 26-án Ulászlóhoz intézett levelében találjuk, a melyben Ulászló királynak hozzájuk intézett levelét resumálják. Monumenta Poloniae. II. 141.
Ezeket a föltételeket a király hivei „hihetetlenül előnyösöknek” itélték.* De éppen ezért természetszerüen az az aggodalom merült fel, hogy azok hátterében csel és ármány lappang, és a szultán csak azt akarja elérni, hogy a magyar király és szövetségesei a háborura alkalmas évszakot föl ne használják. Ezen lehetőséggel szemben Ulászló tanácsosai kikötötték, hogy a törökök a visszabocsátandó várak átadását nyolcz nap alatt foganatositsák. Igy el lehetett érni azt, hogy azon esetre, ha a várak átadásának halogatásával a törökök álnoksága napvilágra jő, a háborút a magyarok még idejekorán megindithatják. A török követek ehhez a föltételhez is hozzájárultak. Igy azután, július közepén, a béke tiz esztendőre megköttetett, s megtartására Ulászló esküvel kötelezte magát.*
Ezt a kifejezést az imént idézett levélben találjuk.
Sajnos, a békekötés okirata nem maradt fönn.
Brankovics György pecsétje.
Csúcsával felfelé fordított pajzs, jobbról balra vonuló rostélyozott harántgerendával két mezőre osztva, mindkét mezőben egy-egy liliom; a pajzs csúcsára sisak támaszkodik, oroszlánkarmokban és liliomokban végződő takaróval; oromdíszét két tülök között jobbra lépő oroszlán képezi. Körirata: = György, Krisztus urunkban hivő, Krisztusszerető ura a szerbeknek és a Duna mellékének.) A bécsi állami levéltár eredeti példányáról rajzolta Fahrnbauer J. G.
Julián ezen tárgyalásoknak tanuja volt. A békekötés ellen, a mely az áprilisi országgyülésen elvállalt és esküvel erősitett kötelezettségekkel ellentétben állott, felszólalni el nem mulasztotta.* De kellő erélylyel nem lépett föl, hivatalos állása és személyes tekintélye súlyát a mérlegbe nem vetette. Az egyház büntetéseivel, de még elutazásával sem fenyegetődzött. Ily módon kétségkivül a felelősség azért, hogy a király az ő kezeibe letett esküt megszegte, őt is terheli.
Ezt Dlugoss is kiemeli.
Azonban helyzetét nagy mértékben megnehezitette az a bizonytalanság: vajjon az olasz-burgundi hajóhad a Hellespontus felé utnak indult-e vagy sem?
Ápril havában a király a kötelezettséget a háború meginditására abban a föltevésben, sőt valószinüleg azzal a nyiltan kikötött föltétellel vállalta el, hogy hadi munkálatait a hajóhad támogatni fogja. Ha tehát a magyarok a török békeajánlatokat elutasitják, a háborut meginditják, a Fekete-tengerig érnek, de a hajóhadat ott nem találván, catastrophát vonnák magokra; ezért a felelősség súlya Julián bibornokra és a szent-székre nehezedett volna. Egyébként is a háborut, a melyben Hunyadira és Brankovicsra a legfontosabb szerep várakozott, az ő ellenkezésök daczára is kierőszakolni; a nemzetet a háborura, mely az erők teljes megfeszitését, a lelkesedésnek legmagasabbra fokozását igényelte, kényszeritő eszközökkel szoritani: vakmerő eljárás lett volna, a mely a szerencsétlen kimenetelt biztosan maga után vonja. Igy tehát a pápai követ a béke visszautasitását követelni nem bátorkodott.
De Julián magatartására valószinüleg más természetü okok is befolytak. Minden oda mutat, hogy a törökök ajánlatait őszintéknek nem tartotta és meg volt arról győződve, hogy az igért várakat átadni nem fogják. És azon esetre, ha nehány hét mulva a törökök álnok terve kiderül, azt várhatta, hogy a nemzet lelkesedése új lángot vet, melyet a felháborodás indulata is éleszteni fog.
Alig távoztak a török követek, Julián bibornok a velenczei dogé julius 4-én kelt levelét kapta meg, azzal a tudósitással, hogy a pápai hajóhad nyolcz gályája, Condolmieri bibornok-főparancsnok alatt elvitorlázott, a burgundi fejedelem négy és a köztársaság nyolcz gályája pedig rövid idő mulva követni fogja.*
A levél a velenczei állami levéltárban.
Ez a jelentés Ulászlóra és a Szegeden egybegyült urakra szükségképen mély benyomást tett. A mig a magyar király szövetségesei actióba nem léptek, és a mig az elmult évek szomorú tapasztalatai alapján indokolt aggodalom merülhetett föl az iránt, vajjon igéreteik teljesitésére ez alkalommal komoly szándékuk van-e, addig Ulászló és tanácsosai abban a felfogásban lehettek, hogy béke és háború között szabadon választhatnak.
I. Ulászló pecsétje.
Négyelt pajzs I. mezejében a magyar pólyák, a 2. mezőben a lengyel sas, a 3-ikban Szent-György lovas alakja, a 4-ikben a kettős kereszt. Körirata: * wladislaus * dei gracia * hungarie * poloni(e) * dalmatie * croacie * (e)tc(etera) * rex. A bécsi állami levéltár eredeti példányáról rajzolta Fahrubauer J. G.
De a mikor bevégzett tények előtt állottak, a mikor a magyar király szövetségesei az ő esküjében bizva, nagy pénzáldozatokkal hajóhadukat a török ellen valóban útnak inditották, ezzel alattvalóik életét és saját hirnevüket koczkára tették: nem merülhetett föl kétség, hogy őket cserben hagyniok nem szabad.
Ha a magyarok ezt teszik, a szentszék és a keresztény hatalmak segitségére többé nem számithatnak; és el lehettek volna rá készülve, hogy a keresztény világ Magyarországot egy sorba helyezi a görög birodalommal, melyet rövidlátó, önző, megbizhatatlan politikája az enyészet örvénye felé sodort.
Hogy a keresztény világ miképen itélt a szegedi békekötésről, azt éppen a görög birodalom uralkodójának levele hiven illusztrálja. A szultán ugyanis a békekötés felől Palaiologos János görög császárt is értesitette, a ki hihetetlennek tartván, hogy a magyar király szövetségeseitől elpártolt, hogy bizonyos hirt kapjon, gyors futárt küldött hozzá. „Nagy mértékben álmélkodunk, – irja neki – hogy miután fenséged nagy neve előtt a törökök úgy megsemmisültek, a mint a hó a napsugár melegére elolvad, a köd a szél fuvallatára szétfoszlik, a viasz a tűzben elolvad, miután fenséged leveleiben a háború meginditását igérte: most álnok igéreteknek fülét megnyitotta. Ilyen jeles és közhirre jutott vállalkozástól visszalépni, azokat kik fenséged sürgetéseire fegyvert fogtak, veszedelembe ejteni: még a legalsóbb rendü ember is bűnnek tartaná!”*
Az 1444 július 30-ikán kelt levelet Dlugoss fölvette munkájába.
E szerint a nemzeti becsület sugallatai a szegedi békekötés fölbontását ajánlották. Es ezeknek meghallgatását nyomós okokkal lehetett támogatni. A király és tanácsosai, mikor július közepén a törökkel békét kötöttek, jóhiszemüleg abból indulhattak ki, hogy áprilisi esküjök és kötelezettségük érvényét vesztette, mert szövetségeseik igéretüket be nem váltották, de most meggyőződtek arról, hogy csalódtak, és hogy a királynak július közepén a szövetséget felbontottnak tekinteni, ezzel ellentétben álló más szerződést kötni joga nem volt; a miből az következett, hogy a törökkel kötött szerződést érvénytelennek kellett tekinteni.
E mellett maguk a törökök is jogczimet nyujtottak arra, hogy a velük kötött békét a magyarok felbonthassák.
Ugyanis, ámbár a leglényegesebb föltétel végrehajtását, a szerbországi várak átadását a szultán biztosai megkezdették, és több fontos várat tényleg kiüritettek, csakhamar abban maradt az átadás folytatása, a szerb despota fiai szabadságukat nem nyerték vissza, sőt a török csapatok betörése és kalandozása magyar területen megújult.*
Ezt a király maga irja 1444 szeptember 22-én egy lengyel főpaphoz intézett levelében, mely a korniki gróf Zamojszky-könyvtár egyik codexéből imént látott napvilágot. (Történelmi Tár, 1895. 400.) Dlugoss az ő történeti munkájában azt irja, hogy a békekötés után husz nap lefolyása alatt a szerbországi várak átadásáról a királyi táborba tudósitás nem érkezett, és ez a tény adott okot a béke felbontására. A királyi levél kétségkivül nagyobb hitelességre tarthat idényt.
Ezekben a tényekben annak a bizonyitékát lehetett fölismerni, hogy a szultánnak a békekötéssel nem volt más czélja, mint az, hogy a magyar király a hadjáratra alkalmas időpontot elmulassza.
Ilyen körülmények között Julián bibornok befolyásának és ékesszólásának egész hatalmát értékesitette, hogy a királyt és a magyar urakat a szultánnal kötött béke felbontására birja; és ezt a békekötést a szent-szék nevében ünnepélyesen megsemmisítette, érvénytelennek nyilvánitotta.*
Dlugoss elbeszélése. Az oklevél, a mit erről talán kiállitott, nem maradt fönn. A király alább idézendő okirataiban és leveleiben a legátus nyilatkozatáról emlitést nem tesz.
Szegeden, mikor augusztus legelső napjaiban felmerült az a nagy jelentőségü kérdés, vajjon a török békekötés fentartandó-e avagy a török ellen a háború meginditandó, a lengyel urak mindnyájan a török békekötés fentartását javasolták a királynak.* Ellenben a magyar urak: az egri, váradi, csanádi és boszniai püspökök, Hunyadi János, Hédervári Lőrincz nádor, Rozgonyi György országbiró, Pálóczi Simon főlovászmester, Ország Mihály főkincstárnok, Czudar Simon főpinczemester, és hét főispán* egyhangúlag a háború mellett nyilatkoztak. Hunyadi Jánosra, hogy álláspontját megváltoztassa, egykorú történetirók elbeszélése szerint a pápai követ azzal az igérettel is hatott volna, hogy a török kiüzetése után Bolgárországot, mint önálló fejedelemséget, fogja kapni.*
Ezt Ulászló király anyja 1445 tavaszán a magyarországi rendekhez irt (alább idézendő) levelében emliti.
Ez a tizenhét főpap és úr látta el pecsétjével az augusztus 4-iki, alább idézendő királyi okiratot. Miután az okiratban neveik mellett nem áll az a szokásos kifejezés „ceterique prelati, barones, proceres”, föl kell tennünk, hogy többen a szegedi királyi tanácsban nem voltak jelen. Hogy nem nagyobb gyülésben; hanem csak a főpapok és zászlós urak tanácsában hozatott a határozat, a jelzett okirat szövege kétségtelenné teszi.
Ezt Bonfin beszéli el, a ki munkájának azt a részét, a mely a várnai csata előzményeit tartalmazza, Mátyás udvarában irta s igy a jelezett részletet ott hallotta.
Egyébiránt a magyar urak abban a véleményben voltak, hogy mostani megállapodásuk nem egyéb, mint a tavaszon tartott országgyülés végzésének megújitása és foganatositása, és hogy ezzel a török békekötéssel elkövetett hibát teszik jóvá.*
Ez a felfogás feltünő czélzatossággal előtérbe helyeztetik az augusztus 4-iki okiratban.
A király a pápai követ és a magyar tanácsosok sürgető szava előtt meghajolt. De bár vallásos buzgósága, hősies szelleme és dicsőségvágya a török elleni harcz folytatására ösztönözte, úgy látszik, csak nehéz belső küzdelem után határozta el magát a török béke felbontására. Ezt, valamint azt is, hogy az ő elhatározására a törökök részéről a békeföltételek teljesitésének elmulasztása volt döntő befolyással, világosan kiolvashatjuk egyik lengyel főpaphoz irt leveléből: „Vajha – úgymond – a törökök a velünk kötött békességet megtartották és minket arra, hogy ellenük háborút inditsunk, ne kényszeritettek volna. Ők azonban, ámbár a béke föltételeit nagyobb részben, erős és jelentékeny várak átadásával, végrehajtották a többi kötelezettségeket, úgy mint a szerb despota fiainak szabadon bocsátását és bizonyos várak átadását teljesiteni elmulasztották; sőt a mi területünkre betörve, azt pusztitani meg nem szünnek. Ennek következtében szükségképen magunkat, egész országunkkal együtt arra kellett elszánnunk, hogy, a mennyiben az összes föltételeket nem teljesitik, ellenük háborut inditsunk.”*
A korniki codex idézett levelében.
Julián bibornok nem elégedett meg a király és a magyar tanácsosok határozatával. Szükségesnek látta, hogy azt a bizalmatlanságot, a mit a török békekötés a keresztény hatalmaknál támasztott, ünnepélyes manifestatióval oszlassa el. Felszólitására Ulászló augusztus 4-én, a magyar főpapok és urak szine előtt az evangéliumra esküt tett, a melyben magát nemcsak általánosságban a török ellen háború viselésére és az országgyülési határozat végrehajtására kötelezte, hanem a hadjárat meginditásának határnapját és végső czélját is kitüzte; és erről okiratot állitott ki oly czéllal, hogy az szövetségeseinek megküldessék
Ebben az okiratban a király a tavaszi országgyülésen hozott végzést ismertetvén, igy folytatja: „Ámbár senki sem teheti fel rólunk, hogy ünnepélyes esküvel erősitett és közhirré tett elhatározasunkat végrehajtani nem akarnók, mivel Murád szultán követeinek a mi udvarunknál megjelenése és előterjesztett békeajánlatai némelyeknél kétséget támasztottak a felől, vajjon a Budán esküvel erősitett határozatot csakugyan végre akarjuk-e hajtani, mindennemü kétség, aggodalom és bizonytalanság megszüntetése végett, főképen pedig azért, hogy akaratunk őszinteségéről és szilárdságáról a római szentszék főtisztelendő alkanczellárját (a pápai hajóhad főparancsnokát), és Julián bibornok-legátust, ugyszintén a burgundi fejedelem és a velenczei köztársaság gályáinak nagyságos kapitányait meggyőzzük: a környezetünkben levő főpapok és zászlós urak... tanácsát meghallgatva, királyi szavunkra és becsületünkre, keresztény hitünkre és a szent evangéliumra... fogadjuk és igérjük, hogy Budán hozott határozatunkat és tett igéretünket teljesiteni kivánjuk; tehát szeptember hó első napján seregünket Orsova mellett a Dunán át török területre szállitjuk, és mindennemü csel és ürügy kizárásával Ruméliába, Görögországba és a törökök kezeiben levő más tengermelléki országokba nyomulunk, és a törököknek még a jelen év folyamán a tengeren túl (Ázsiába) visszaszoritása végett mindent, a mi hatalmunkban áll, megteszünk; továbbá kijelentjük, hogy minket semmiféle egyezség, megállapodás vagy fegyverszünet, a mit a török császárral vagy követeivel akár kötöttünk, akár kötni fogunk, habár esküvel erősitettük vagy erősitenők meg, nem akadályozhat, mert azt jelen eskünk, igéretünk és fogadalmunk érvénytelenné teszi; úgy hogy jelen igéretünket és eskünket megszegnünk vagy megsértenünk, végrehajtását felfüggesztenünk vagy elhalasztanunk nem lehetséges.”
A király környezetében levő négy főpap közül három: Rozgonyi Simon egri, Dominis János váradi és Herczeg Rafael boszniai püspökök, a tizenhárom világi főur közül csak az egyetlen Hunyadi János vállalkoztak arra, hogy bandériumaikkal a királyt kisérni fogják, a mire magukat szintén esküvel kötelezték, míg a többiek megelégedtek azzal, hogy „tanácsuk és hozzájárulásuk” megörökitésére a királyi oklevél alá pecséteiket helyezték.*
Ezt az okiratot Dlugoss fölvette történeti munkájába. De közlése hibás. Az okirat eredeti példánya nem maradt fönn. Legrégibb, majdnem egykoru az a másolat, a mi a velenczei államkönyvbe (Commemoriali. XIII. 160.) föl van véve.
Az okirat hiteles példányait Julián a pápai, burgundi és velenczei gályák parancsnokainak török álruhába öltözött és török nyelvben jártas hirnökök által megküldötte. Egyikök csakugyan eljutott rendeltetése helyére, és megvitte a hirt, hogy a magyar király a hadjáratot meginditja.*
Wawrin krónikája. Kropf, id. h. 686. 688.
