IV. FEJEZET. Az első kiegyezési kisérlet.
IV. FEJEZET.
Az első kiegyezési kisérlet.
Az első kiegyezési kisérlet.
A képviselőválasztások. Az országgyűlés összehivása. A hadügy kérdése. A királyi felségjogok a régi alkotmányban. A felségjogi theoria és az állami függetlenség. A hadsereg kérdése és megoldásának nehézsége. Deák pessimismusa. A nemzet bizalma Deákban. A későbbi pártalakulások csirái
A magyar nemzet akaratát nem lehetett máskép megkérdezni, mint csakis országgyűlés által. És, mert az octroyált alkotmányosságon alapult birodalmi egységet törvényes s a magyar nemzetre nézve kötelező formában akarták létesiteni, össze kellett hivni az országgyűlést. Össze is hitták 1861 április 2-ikára. Február 26-ikán Ferencz József báró Vay kanczellárhoz intézett legfelsőbb kéziratában tudatta, hogy a birodalmi tanácsot összehítta április 29-ikére. A magyar országgyűlés feladata az lett volna, hogy delegáltjait elküldje a birodalmi tanácsba s ugyancsak az emlitett legfelsőbb kézirat utasitotta a kanczellárt, hogy e tekintetben eléje mennél előbb javaslatokat terjeszszen.
A tél vége és a tavasz eleje ekkép választási előkészületekkel tellett el. Kezdetben lelkesült örömriadalom viharzott végig az országon. Deák bécsi útja után azonban a hazafias lelkesedés lángjai gyorsan lohadni kezdtek. A közvélemény érezte, hogy a kiegyezésből semmi sem lesz. Maga az országgyűlés csonka maradt, mert az unio daczára Erdély arra meg nem hivatott, s ezt a legfelsőbb kézirat tényleg nem is Pestre, hanem Budára hivta.
Ha tehát Lónyay nem is irta volna meg naplójában, mégis tudhatnók, hogy Deák komor szinben látott mindent s szinte megharagudott Vayra, hogy a császárt is s őt is fölültette, a midőn elhitette mindkettővel a kiegyezés lehetőségét.
Deák megjelölte a kiegyezés akadályait sógorához intézett levelében. De úgy látszik, egész környezete tudta, s bizonyára Deák elbeszéléseiből, hogy a főakadályt a hadügy képezte. Ugyanaz volt a főakadály később is, mikor már a kiegyezés feltétlenül parancsoló szükségességgé vált. Amidőn azonban Deák legelőször találkozott Ferencz Józseffel, akkor a hadügyet még nemcsak a magyar, hanem a közös parlament hatásköréből és ellenőrzése alól is ki akarták vonni a bécsi intéző körök.
A közjogi fogalmak legteljesebben össze voltak zavarodva ép a hadügyre vonatkozólag.
A magyar nemzet hős hadseregének fényes tettei jogos varázslat alá helyezték a közszellemet. Igy történt, hogy a 48 revindicálásával az ország revindicálta egyszersmind a különálló magyar hadsereget.
A 48-iki törvények szerint is nagy szerepük maradt a magyar király felségjogainak. Az 1848-iki törvényhozás nem szakitott a régi magyar közjoggal, hanem csakis alkotmányos ellenőrzés alá helyezte a királyi jogokat. A nemzeti jogok egészen a felségjogba olvadtak. Ugyanez történt a külügyre s a diplomatiai képviseletre vonatkozólag.
A régi magyar közjogban tehát a magyar király felségjogai nagy mérvben szerepeltek; sőt a XVIII. század közepén és vége felé annyira, hogy pótolni kezdték magát a törvényhozást. A royalismus oly kifejlődést nyert, hogy már-már a nemzeti absolutismus jellegét öltötte fel. És a magyar király felségjogai ellen a nemzet nem igen védekezett. Egyáltalán a régi közjogi viták s gravamenek nem a közös birodalom eszméjéből indultak ki, s nem irányultak új jogok szerzésére. A közjogi felfogás mindig az volt, hogy Magyarországnak semmi köze Ausztriához, hanem csakis saját királyához, s hogy Magyarország számtalan törvényczikk által elismert független állam.
Még szabadságharczaink sem irányultak új jogok szerzésére, vagy régiek kitágitására Ausztria irányában, s a legharcziasabb felfogás is függetlennek tartotta a magyar államot az osztrák államtól. A gravamenek tárgyai csak a törvényszegések voltak, s a nemzeti aspiratiók ezek megszüntetésére irányultak. A tágitás és fejlesztés nem szerepeltek a magyar közjogi rendszerben. Ez a rendszer nagyszerü rugékonyságával meg tudta szüntetni az ellenmondásokat és át tudta hidalni a mélységeket. Soha el nem ismerte, hogy a magyar államiság csonka, s hogy önrendelkezési jogunk nem teljes. A nemzeti jogokat átvitte a királyi felségjogokba s ezek által pótolta a hiányt. A gyakorlatban Magyarországnak csak szűkkörű önrendelkezési joga volt, de közjogi felfogás szerint a magyar korona hatáskörében volt a kiegészités, s igy a tényleg provinciaszerű Magyarországot a közjogi felfogás valóban a teljesen független állam szinvonalára emelte.
Az absolutismus bukása után a történeti mult s a régi közjogi rendszer romokban hevert. A szomorú tapasztalatok után valóban kényes dolog leendett a ráállás a felségjogok hagyományos alapján. Csakis ennek tulajdonitható, hogy Deák Ferencz sem állott rá, a ki pedig közjogi fejlődésünket leginkább ismerte. Az osztrák császárról, a kinek nevében tanácsosai Magyarországot tönkre tették, alkotmányát elkobozták, nehezen lehetett volna azt mondani: Neked mint magyar királynak oly felségjogaid vannak, a melyek lehetségessé teszik a magyar állam függetlenségét, de egyúttal a monarchiai érdekek megvédését. Deák Ferencz még Lustkandl hires támadásának idejében sem látta erre elérkezettnek az időt, pedig az általa teremtett kiegyezés épen a hadseregre vonatkozó részében a régi magyar közjogi felfogásra való visszatérést jelentette. És a régi felségjogi theoria segitségével Deák sokkal inkább bebizonyithatta volna Magyarország állami függetlenségét. Corpus Jurisunk bámulatos ismerete igy is óriási fölényt biztositott Deáknak Lustkandllal szemben; de külügyi és hadügyi souverainitásunk csakis a magyar király felségjogainak rendszere mellett bizonyitható be teljesen. A közjogi és történeti zürzavar közepett lehetetlennek látszott a hadsereg kérdésének megoldása. Semmi kiegyezés nem elégithette ki Magyarországot, mely a hadsereget meghagyta volna osztráknak, azt elvonta volna az alkotmányos ellenőrzés alól. Viszont a bécsi döntő körök semmi körülmény közt bele nem egyezhettek abba, hogy a hadsereg magyar és osztrák részre szakadjon. Hogy a két véglet közt van a helyes irány, s hogy az miből áll, ekkor még Deák sem sejtette. Hiszen különben nem lett volna oly pessimista környezete körében s nyilatkozataiban.
Az országgyűlésre nem ment kész kiegyezési tervekkel, hanem csakis azért, hogy a hosszú elnyomatás után felemelje hatalmas szavát a nemzet igazainak védelmére, s hogy a felszabadult hazafias harag kitörésével szemben a higgadtság és békéltetés igéit mondja el.
Nem a harczias, nem a forradalmi, hanem a békés és nyugodt közvélemény tolmácsa akart lenni. Inteni akarta a bitorló hatalmat ép úgy, mint a nemzet túlvérmes részét. A passivitás politikájából kilépett, de azon biztos tudatban, hogy oda vissza kell térnie a nemzettel együtt.
A haza bölcsének nagy alakja akkor még nem bontakozott ki teljesen. E kibontakozás a „Debatte” czikkei és a Pesti Napló húsvéti czikke idején kezdődött.
De az ország szeme ekkor is már rajta volt, tudta ezt, de aggódott. Nem saját személye, hanem a haza sorsa miatt, mert nem látta a kiegyenlités lehetőségét.
„Ha, úgymond, az ország rám néz s tőlem vár, szerencsétlenség az országra és reám. A baj súlyosabb, semhogy én, vagy más abból megmenthetné a hazát és én magam is szivesen azon ember után mennék, ki erre némi valószinűséggel kecsegtető utat tudna mutatni.”
Ily komor hangulat előzte meg Deák Ferencz és környezete körében az 1861-iki országgyűlést. Annál duzzadóbb volt a lelkesedés és merészség a közszellem másik pólusán. Ekkép tehát már az országgyűlés megnyilta előtt felöltötte körvonalait a felirati és határozati párt. A kettőnek későbbi leszármazottává lett a Deákpárt és a balközép, az Deák Ferencz, ez Tisza Kálmán vezérlete alatt.
