MÉNHERÉLÉS
MÉNHERÉLÉS
A monyas csikót rendszerint egyéves korában szokták kiheréltetni. A 19. században és annak előtte kétéves koráig is vártak a műtéttel, mert azt tartották, hogy akkor szebben fejlődik a jószág. Palócföldön a 20. század első felében az ősszel ellett csikót tavasszal, választás után kevéssel már heréltették. A csikóherélés hagyományos időpontja országszerte nagypéntekre esett (Nagy Czirok L. 1965: 211). A 19. 627század végéig minden falunak volt lóherélő embere. Korondon (Udvarhely m.) az Alszeg utcában egy-egy nagypénteken 30–40 csikó is összegyűlt az 1910–1920-as években a lóherélő udvarban. Sokan összegyűltek, mert a csikók gazdái markos legényeket hívtak segítségül a csikó megfogásához, lekötözéséhez (István L. 1980: 52). A 20. században ménherélésre már azok a paraszti specialisták sem mertek vállalkozni, akik sertések és szarvasmarhák kasztrálását jól értették. Ezt a műtétet az 1920–1930-as évektől egyre inkább állatorvosra bízták, 1947 óta pedig más nem is végezhette, mint képesített állatorvos. Korábban a pásztorok közül kerültek ki olyan lóherélők, akik mesterségszerűen foglalkoztak monyas csikók kasztrálásával. Tevékenységük kisebb-nagyobb körzetre terjedt ki, az állomány sűrűségétől függően. Az első világháború előtt a Kisalföld, a Felföld és a Dunántúl falvait morva vándorherélők járták, s néhányan meg is telepedtek a magyar nyelvterület nyugati harmadában (Katona I. 1958: 240–241; Kodolányi J. 1956: 135; Andrásfalvy B. 1975: 344; Paládi-Kovács A. 1999b: 299).
A mének herélésének hagyományos módja az 1930-as évekig maradt fenn. Erről írta Györffy: „A mén lovat ma is úgy döntik le a heréléshez, mint egykor a szkíták. A négy lába csüdjére hurkot vetnek, s a két hátsó és az egyik első lábát előre, a másik első lábát a kötélnél fogva hátrafelé húzzák, míg el nem dől. Ekkor összehúzzák, majd összekötik a lábakat, s megkezdődik a műtét” (Györffy I. é. n. /1934/b: 138). A lovat selymes füvű gyepre vagy elhintett friss szalmára szokták ledönteni. Mindig a bal oldalára fektették, és egyikük ráült. A palócok zsákot húztak a ló csomóba összehúzott lábaira, hogy ne tudjon rugdosni. A 20. században az Alföld és a Dunántúl legtöbb vidékén már pereces béklyót, bőrből készült herélő hámot is használtak a csikó ledöntéséhez, nem csupán hurkolt végű, erős köteleket, ugyanis a ledöntés egyszerű, régi módja igen megviselte az állat hátgerincét (Tálasi I. 1936: 91; Kodolányi J. 1956: 135; Katona I. 1958: 241; Zólyomi J. 1989: 201). Voltak olyan népi specialisták, akik a lovat álló helyzetében, lefektetés nélkül herélték (például a Sóvidéken, Gub J. 1994: 88).
Magyar nyelvterületen az utóbbi 100–150 évben egyetlen módon, kimetszéssel történt a ló ivartalanítása. Archaikus eljárás volt a herék szétroncsolása, „kitörése”. Ezt az eljárást régebben Eurázsia széles térségeiben ismerték. Nálunk Somogyban és Baranyában az 1930-as évekig kitörésnek nevezték a ló ivartalanítását, ami e durva, ősi eljárásra utalt (Györffy I. é. n. /1934/b: 137), a máramarosi ukránok még a 20. század elején is alkalmazták.
A metszés éles késsel történik. Fontos segédeszköz a kettéhasított fácskából készült érszorító. Egyik végét előre összekötik, a másik vége szabad. Legtöbb vidéken már a műtét előtt elszorítják vele a here tövét, s négy-öt napig rajta is hagyják. Az érszorító csíptetőfa neve Baranyában csipcsarap, a Duna mentén bilincs, az Alföldön és a Palócföldön cserepcsík, a Nagy-Sárréten csíptető. Kolozsváron 1672-ben szintén csiptetőfa néven említik (Kodolányi J. 1956: 137; Pusztainé Madar I. 1976: 455; EMSztT 1978: 169; Paládi-Kovács A. 1982: 45; 1999b: 300).
Az ivarjától megfosztott ló neve paripa, melynek eredeti jelentése ’ménló’. ’Herélt ló’ értelme csupán a 18. század óta adatolható (TESz III. 107). A Dunántúl, a Kisalföld és a Tiszántúl népnyelve egyszerűen heréltnek nevezi a kasztrált lovat (MNA II. 126. térkép). Ritkán, de időnként mégis előfordult, hogy a műtét rosszul sikerült. 628Ilyen esetben butacsírás, komor lett a ló, kezelhetetlenné vált, s nem lehetett rajta segíteni többé. A Móricz-novellában is megörökített állapotjelző szinonimájaként az Alföldön itt-ott a kondor, a homály és a cap szó is használatos (Györffy I. é. n. /1934/b: 137–138; Pusztainé Madar I. 1976: 455).
