LEGELTETŐ MARHATARTÁS
LEGELTETŐ MARHATARTÁS
Kisebb marhafalkák pásztor nélküli legeltetése, őrizetlensége, tehenek tanya közeli kikötése és pányvás legeltetése, akárcsak az ökrök és fejőstehenek éjszakai egyéni legeltetése a 20. században még megszokott dolog volt. A családi (nagy-családi) pásztorkodásról, a családtagok (főként serdülő fiúk és nőtlen legények) marhaőrző szerepéről megemlékeznek a 18–19. századi elbeszélő források. Berzsenyi Dániel és mások is kárhoztatták ezt a gyakorlatot (vö. Andrásfalvy B. 1975: 360–365). 673A Dunántúl és Erdély egyes részein még a 18–19. században is a hatóságoknak kellett szorgalmazniuk a legeltetés és őrzés helyi szabályozását. Jóllehet hazánkban a kollektív legeltetés, a „falunyáj” intézménye már a késő középkor folyamán elterjedt.
Magyarországon a legeltető marhatartás a legutóbbi időkig főként nyájszervezetben, pásztori felügyelet mellett történt. Élesen elvált egymástól a közeli legelőre naponta kihajtott marhacsapatok és a tavasztól őszig a távoli legelőn élő marhaállomány tartásmódja. A központi népterületen a népnyelv szigorúan megkülönbözteti a naponta kijáró csordát a tartósan a legelőn élő gulyától. Előbbi főként a fejőstehenek, a kisborjak csapata, utóbbi a napi haszonvételből kivont „tőkeállomány” szervezeti egysége. A heverő marha, a vágó- és járómarha az esztendő nagyobb részét, olykor a telet is a távoli legelőkön, havasokon, alföldi pusztákon vagy erdőségek között töltötte. Így ment ez hosszú századokon keresztül. A pásztorok gondjára bízott marhaállomány jellemzésére őszi, téli ellátása alapján a „rideg”, a jószág embertől idegenkedő természetét tekintve pedig a „szilaj” jelzőt használta a nép, s nyomában a néprajzi irodalom. Ezek a jelzők főként a telet is távoli szállásokon, telelőkön, illetve a legelőn töltő jószágra illettek. Mindig létezett, s a 19. század második felében már túlsúlyban volt a tavaszi kihajtástól az őszi beszorulásig a legelőn élő ún. „félszilaj” marhaállomány is. Ezt György napjától (április 24.) vagy május 1-től Mihály-napig (szeptember 29.), esetleg november elejéig tartották a legelőn (Takáts Gy. 1986: 105, 107).
143. ábra. Nádkarám (haráng) gulyának (1930-as évek), Orgovány (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
A 18–19. század folyamán főként a gulya szót használta a népnyelv a legelőn háló marhacsapatok megnevezésére. Nem ismerik ezt a szót Erdélyben, Moldvában. Megfelelője a Kiskunságban és itt-ott a Dél-Alföldön a barom (például Hódmezővásárhely). Az ökrökből álló félszilaj marhacsapat neve többnyire csorda, ökörcsorda. Mindhárom szó etimológiája tanulságos. Gulya szavunk elsődleges jelentése ’szarvasmarha’ lehetett, s felmerült kaukázusi származásának ötlete. A Bodrog-közben használatos gulyacsapat, falkagulya, csapatgulya elnevezés alátámasztja a szó elsődleges jelentésére vonatkozó feltevést (Bodó S. 1992: 70–71). Honfoglalás előtti ótörök jövevényszó a barom, mely szintén kettős jelentést hordoz (TESz I. 254). Csorda szavunk szláv eredetű, s később még foglalkozunk vele.
674Az alföldi mezővárosok gulyái a 18–19. században hatalmas méretűek voltak. Debrecen cívis gazdái időnként 10–12 gulyát szerveztek, s egy-egy gulyában 1000 marhánál kevesebb nem volt. Kiskunhalas gazdái az 1760–1770-es években 9 baromban járatták a 14 ezres tőkeállományt. Az 1200–1600 jószágból álló gulyákat, barmokat egy-egy számadó irányításával 7–8 bojtár őrizte (Nagy Czirok L. 1959: 34; Béres A. 1975: 169). Az ökörcsordák létszáma általában kisebb volt, a Nagykunságban 500–700 jószágból állt, falvakban még kevesebb ökör kellett hozzá. Főként a nagy marhaállománnyal rendelkező települések szerveztek gulyákat a jószág korára, állapotára való tekintettel (szűzgulya, kisgulya, üszőgulya mint bika nélkül járó csapat, továbbá a fias tehenek bikával járó csapata az anyagulya vagy nagy gulya, s volt még tinógulya is 2–3 éves ökörtinókból). A kisebb települések legfeljebb egy-egy gulyát tudtak kiállítani, s abban összecsapták az üszőket a tehenekkel, s az ökörtinókkal (Ecsedi I. 1914; Tálasi I. 1936b: 15; 1977: 195; Bencsik J. 1974: 37; Bellon T. 1996b: 189).
144. ábra. Pásztorrovások: a) rovásszámok; b) kisrovások; c) nagyrovások (1920-as évek), Kiskunhalas (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
Gazdaközösségek nagy létszámú gulyái mellett léteztek kisebb, egyetlen tulajdonos marháit magukba foglaló szervezeti formák is. A dunántúli uradalmak fejős teheneit a csirás őrizte; a gulyások fókának (falkának) nevezett marhacsapatokra 675felügyeltek. Felföldi, alföldi uradalmakban majorosnak hívták a tehenek őrzőjét, gondozóját. A somogyi Nagy-Berekben külön volt anyafóka, borjúfóka, tinó- és üsző-fóka, s több helyütt göbölyfókában hizlalták a kimustrált jószágot (MTSz I. 329, 1387; Takáts Gy. 1986: 105). Sok alföldi mezőváros határában – például a Kiskunságban – külön gulyákban őrizték a tehetősebb gazdák marhaállományát. Ezeknek a kisebb csoportoknak az őrzője volt a kurta gulyás, akit a nagygazda fogadott fel. A gazdagparaszti marhatartás a 16–17. században már jórészt ezt a módját követte a pásztorlásnak (Tálasi I. 1936b: 16; Buza J. 1980: 243-246). A Hajdúságban, Debrecen vidékén a 18. század elején még a nagygazdák magánfalkái élték a külső legelőket. Ott a heverő szarvasmarhákból álló magánfalkát is fótnak nevezték (Balogh I. 1943: 101).
Szűk határú falvakból gyakran „nyaralóra”, távoli bérelt legelőre küldték el a gulyát. A Duna menti helységek a szigetekre úsztatták vagy kompolták be a marháikat (Andrásfalvy B. 1961b; Timaffy L. 1961), s a folyó menti rétségek, a magashegyi, havasi legelők távolabbi falvak gulyáinak is legelőt kínáltak. Például a Zempléni-hegység kis falvai a Bodrogköz uradalmaitól béreltek marháiknak nyári legelőt, Torna vidékéről a Csermosnya-völgy hegyi legelőire hajtották a tinókat, számos barkó falu pedig a Bükk-fennsíkon bérelt marháinak „nyaralót” (Paládi-Kovács A. 1965: 46; Petercsák T. 1983: 23; Paládi-Kovács A. 1999b: 290). A szilaj vagy rideg gulya késő ősszel is a legelőn, a kukoricaföldek kinthagyott kóróján vagy az erdőben tengette magát. Teleltetése téli szálláson, aklokkal, ólakkal, színekkel, itatóhellyel és széna-, szalmaboglyákkal felkészített telelőn történt. A gulyások földkunyhóban, putriban vagy nádkunyhóban húzták meg magukat. Debrecen 1770-ben a tőle nyugatra fekvő pusztákon 17 ezer gulyamarhát teleltetett aklokban, ólakban. Ugyanakkor a keleti erdőségekben is kitelelt 2500 marhája (Balogh I. 1943: 104). Hasonló telelőkről szólnak a „három város” s a Kiskunság 16–17. századi iratai is (Takáts S. 1961: 209–212). A gulyák teleltetése – noha pásztori munkára épült – megkívánta a gazdák gondoskodását, takarmánygyűjtését, felkészülését a télre.
Fejőstehenek legeltetése a középkor végétől naponta kijáró közös nyájszervezéssel történt. Ezek neve az egész nyelvterületen csorda, Székelyföldön itt-ott csordasereg. Palócföldön május elsejétől augusztus 20-ig reggel 6–7 óra között gyűjtötték össze és hajtották ki a teheneket a faluszéli legelőre. A pásztor vagy csordás többnyire rézkürttel, tülökkel jelezte a kihajtást. Déli fejésre hazaterelte a csordát, majd délután 2-3 óra között ismét kihajtott. Augusztus közepén a déli fejést elhagyták, s a sarjú betakarítása után felszabadult távolabbi réteken legeltették a csordát. Attól kezdve csak este jártak haza (Zólyomi J. 1989: 184). A csorda létszáma 100–300 darab között ingadozott. A pásztornak legfeljebb egy bojtárgyerek, s egy-két kutya segített a terelés, őrzés munkájában. E foglalkozás legismertebb neve: csordás, csordapásztor. A nyelvterület szélein ma már kikopott neveit is feljegyezték. Például 1565-ben Nagyszombaton csordarekesztőnek említik. A 19. század végén csatás az éjjeli csordaőr neve a Székelyföldön; kurrencs, rikkancs a csordás neve Göcsejben, Hetésben (MNy 1966: 102; MTSz I. 275, 1254; EMSztT II. 206). A csordarekesztés szokása Mohácson még a 19. század elején is élt. Pásztorszerződésbe foglalták, hogy a pásztor a csordát évente kétszer „rekesztheti”, „zárhatja”, azaz karámba zárhatja, s onnan darabonként 3 krajcár ellenében eresztheti ki (Andrásfalvy B. 1975: 367–368).
676A csorda a magyarban szláv jövevényszó, eredeti jelentése a közös „falunyáj” sorban haladó összeszedésére, illetve a gazdák általi sorban őrzésére, majd a felfogadott nőtlen csordás sorkosztjára utal. Családos pásztor a falu szélén épült csordásházban lakott, közel a bikaistállóhoz, s a felesége kosztolta. Nőtlen pásztor az 1950–1960-as évekig sorkosztot kapott a barkóknál, az abaúji Hegyközben, s itt-ott talán még másutt is (Paládi-Kovács A. 1965: 28; Petercsák T. 1983: 40).
145. ábra. Marhapásztorok csörgősbotjai: a–d) Kisalföld (1950-es évek); e) Szepesség (1900 körül)
677Nagyobb községek, mezővárosok több csordát is tartottak. Ezeket településrészenként vagy a feudális kori jogállás szerint elkülönülten (nemesi közbirtokosság, úrbéresek, zsellérek) szervezték meg. Kis falvakban, nagyobb pusztákon, majorokon legfeljebb egyetlen csordát tudtak kiállítani, s gulyát nem tartottak. Ott a csordára hajtották ki a tinókat, ökröket is, együtt a tehenekkel.
Csordást legtöbb helyen egész esztendőre, újévtől újévig fogadtak. Téli feladata volt a bika gondozása, etetése, almozása. Az 1930–1940-es évektől a „fogyó legelőkön”, az osztódó parasztbirtokon mind több volt az egyenetlenség, s a csordást is csak tavasztól őszig fogadták meg. Igazi pásztorok ezt ritkán vállalták. Helyükbe gyakorta kerültek szedett-vedett emberek, fogyatékosok, a pásztori hagyományokat nem ismerő cigányok (Luby M. 1943b: 59–61).
A csordás családjával együtt sokkal inkább benne élt a falu társadalmában, mint a távoli legelőket járó gulyások, baromőrzők. A szerződésben meghatározott béren és a tavaszi első kihajtáskor járó adományokon kívül (liszt, tojás) legtöbb vidéken szokásban volt a csordapásztorok megajándékozása nagyobb egyházi ünnepek és a cséplés alkalmával. Az abaúji Hegyközben, a Bódva-völgyben – s az ország más tájain is – pünkösd napján reggeli kihajtáskor lángost, bélest kapott a csordás, amit felesége gyűjtött össze a házaktól. Karácsonykor kántálással, újévben koledálással gyűjtötték az adományokat (Petercsák T. 1983: 37–38; Paládi-Kovács A. 1999b: 291).
Gulyaállás. A félszilaj, azaz tavasztól őszig kint háló gulya számára a 19–20. század fordulóján a legtöbb vidéken még fedetlen karámot sem építettek. Tolnában, Baranyában a Duna mentében mindenütt megvolt a gulyának, csordának a maga állása, de nem építettek sem korlátos aklokat, sem földaklokat (Andrásfalvy B. 1975: 368–369). Palócföldön, a Barkóságban, Gömörben és Abaújban sem volt mindenütt gulyakarám. Csak szállás, állás valamely erdőszélen, hagyásfás legelőn. Ugyanis a szarvasmarha néhány napon belül összeszokik és egy nagy fa alatt magától is „összeáll” estére (Paládi-Kovács A. 1982a: 43; Zólyomi J. 1989: 154). Az Alföldön szintén megszokott dolog volt, hogy a gulya szabad álláson, szabad vackon éjszakázott (SZMNA I/2. 97). Ennek helyét ősszel gyakran változtatták, hogy a marha minél több területet telkesítsen.
Hagyományos építmény a tövises ágakból készült, kerek alaprajzú kosár. Eredeti formájában legtovább Erdélyben, Moldvában és a Felső-Tisza vidékén maradt meg. Erre mutat az MNA 165. sz. térképe. A beregi Tiszaháton még az 1960-as években is látható volt a legelőn tüskés gallyakból készült marhakosár. Az Ormánságban tüsök-akó volt a neve, s az 1960-as években még használták. Erdély sok vidékén román kölcsönszóval sztaurnak, tövissztaurnak, a Kiskunságban középkori szláv jövevényszóval tanóroknak nevezték. Kalotaszegen a kint háló bivalycsorda karámja, a kocsirló vagy kosár mintegy fél hold (1/4 ha) kiterjedésű kör alakú terület, töviskerttel körülvéve (Tálasi I. 1936b: 113–116; Imreh I. 1973: 196, Paládi-Kovács A. 1979a: 120–121; Kós K. 1979: 229).
A somogyi Nagy-Berekben a gulyaállás négyszögletre épült fedetlen karám, nagy kapuval, rudakból készült korláttal. Anyafóka számára a nyári szálláson is emeltek északi oldalon egy sással, náddal fedett féltetőt (Takáts Gy. 1986: 84). A Bodrog-közben a „nyaraló” gulyát éjszakára náddal fedett karámba terelték. Az abaúji Hegy-köz pásztorai otthon is karámba, akolba zárták a gulyát (Petercsák T. 1983: 22–23). 678Palócföldön az új karámot április elején építették, a fát a közbirtokosság vagy az uraság erdejéről vette a legeltetési társulat. A fa, a fuvar és az építkezés költségeit arányosan felosztották a marhatartó gazdák között (Zólyomi J. 1989: 153).
A gulyások kunyhója úgy volt elhelyezve, hogy a szája ránézett a karámra, s a pásztorok fektükben is szemmel tarthatták a jószágot. Az Alföldön kerek nádkunyhót, kontyos kunyhót, más tájakon félig földbe mélyített, s gyakran gyeptéglával fedett gunyhót, kolibát építettek a gulyások maguknak. Téli szállásokon a földbe mélyített putri tűzhellyel, priccsel egészült ki (Takáts Gy. 1986: 84, 88).
146. ábra. Kolomptípusok (1940-es évek): a) alföldi kolomp; b) csákvári kolomp; c) bánáti kolomp, Jolsva (Gömör és Kishont vm.); d) dohogó; e) delleng; f) csetreng, Kiskunság (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.)
Fátlan alföldi legelőkön a gulyaszálláson vaskos oszlopok álltak. A Kiskunságban és a Duna mentén a cserény előtt áll a dörgölődzőfa, amihez a szarvasmarha hozzádörzsölheti a nyakát és az oldalát. Ehhez kötik ki a borjas teheneket, melyeket a gulyások reggel és este fejni szoktak. Hortobágyi gulyaállásokon látható a koplaló. Ez is fejőstehenek megkötésére szolgál. Két-három földbe ásott ágasból, oszlopból és a reájuk fektetett gerendából áll (Madarassy L. 1912: 52–53; Ecsedi I. 1914: 128; Andrásfalvy B. 1975: 369). Távolabb állnak a borjak, borjúcövekekhez kikötve a fejés ideje alatt. A szállás képét őrfák, bitófák egészítették ki, amelyekre felmászva jeleket adtak, illetve a pusztai mozgást kémlelték. Nádas-mocsaras vidéken is szükség volt 679rájuk, mert csak ezekre felhágva látták meg, merre jár a marha a magas növényzet között (Takáts Gy. 1986: 114).
A jószág tulajdonjogát főként égetett tulajdonjegyekkel, a marha bőrébe sütött bélyegekkel igazolták. Lóra, marhára ugyanazt a családi és közigazgatási jelet tétette a gazda. A nyeles bélyegző (billegvas, billegzővas, bilyogozó) apáról fiúra öröklődött. A borjút is nagypéntek délelőtt bélyegezték meg, rendszerint egyéves korában. Régebben a tomporára nyomták a tüzes vasakat, utóbb a pofára, nyakra került az égetett jegy, mert a bőrgyárak érdekeit is tekintetbe vették. Fiatalabb borjút állva, öregebbet oldalára döntve, fektetve bélyegeztek. Bikaborjú esetében a herélést is elvégezték egy füst alatt. A borjú ledöntése kötéllel történt. Somogyban a bal első, Kiskunságban a bal hátsó lábára vetettek egy hurkot (Nagy Czirok L. 1959: 94; Takáts Gy. 1986: 105), s az oldalára döntötték, nem a hátára, mint a csikót. Ökörnek, hízó göbölynek, s néhol a kosnak a szarván is volt égetett jegye. Ennek kiskunsági neve szarvbilleg (Tálasi I. 1936b: 63). Füljegyet szarvasmarhán a 18–19. században is ritkán alkalmaztak, de azért előfordult az 1910-es évekig. Bicskával hasították be, vágtak ki pereméből egy kis részt vagy tüzes vaspálcával fúrták át (Imreh I. 1973: 214; Bencsik J. 1974: 40).
Az égetett tulajdonjegyek alkalmazását a 18–19. században a hatóságok is megkövetelték. Jelentősége a pusztai gulyatartásban nőtt meg, majd a belterjesedő, istállózó tartásmódban szűnt meg a 19–20. század fordulóján.
A gulyások az első világháborúig rovást készítettek, a megőrzésre átvett jószág számát rováspálcán rögzítették. A négyszögletesre faragott botocska oldalain bicskával metszették be a rovásjeleket. Tüzes árral égetett pontokkal jelölték rajta, hány esztendős a tinók egy-egy csoportja (Takáts Gy. 1986: 92).
Itatás. A szarvasmarha vízigénye más állatokénál nagyobb, ezért itatása csak folyók, tavak, patakok közelében ment különösebb gond nélkül. A marha naponta négy-öt, kánikulában pedig hét alkalommal is iszik, ha teheti. Ahol közel a talajvíz, egyszerű kopolyát, gödörkutat ástak a gazdaságok. Ezeket évente esetleg többször is kellett igazítani, tisztítani, mert a rá járó marhacsapat betaposta. A 18. század második felében a Kiskunság és a Hortobágy vidékén a községek már gyakran rendelkeztek új kutak létesítéséről és a régiek tisztításáról. Debrecen városa is a gulyások kötelességévé tette, hogy a jószágot vályúból, azaz vödrökkel felhúzott kútvízből itassák, ne pedig gödrökből, mocsarakból, erek poshadt vizéből (Tálasi I. 1936b: 53, 57; Balogh I. 1943: 104, 111). A sírkutak, kopolyák oldalát zsombékkal, vesszőfonással védték a beomlástól, azonban a 19. századi ármentesítések után az Alföldön is mélyebbre került a talajvíz. Menedékes oldalú gödörkutakat már csak kiszáradt folyómedrekben, erek partján áshattak.
A vízmerés még a könnyen járó gémeskutak mellett is a gulyások, csordások legfáradságosabb teendője volt. Egy-egy itatásra több száz vödör vizet kellett felhúzni a kútból, s a vályúba önteni. Bővizű nagy gulyakutak mellé gyakran állítottak 2–3 gémet, s ugyanannyi bojtár húzta a vizet egyszerre. A nagyobb kutak átmérője elérte a 3–4 métert, hogy egyidejűleg több kútostor és vödör járhasson benne le és fel. A kút közelében több vályút helyeztek el, hogy az egész gulya egyszerre férjen a vízhez. Egy-egy vályú 6–8 méter hosszú, fél méter széles, fél méter mély, s általában egyetlen fatörzsből kivájt edény volt. A 20. században az itatóvályú már bádogból, vaslemezből, 680betonból is készülhetett. Vízben szegény hegyi legelőkön (Gömör-Tornai karszt-vidék, Bükk-fennsík) az itatás még több gonddal járt, s a jószág sokat szomjazott, mert naponta csak egy-két alkalommal tudták megitatni.
Erdélyi bivalylegelőkhöz tartoztak a feredők, az erek, vízfolyások elrekesztésével létrehozott pocsolyák is. Nyári melegben a bivaly nem legel, nem dolgozik, csak a pocsolyában hűsöl néhány órán át (Kós K. 1979: 228).
Sózás. Élettani okokból főként a kérődző állatok, leginkább a szarvasmarha és a juh igényli a sót. Régebben a külső legelőkön élő gulyák számára az itatókút közelében helyezték el a nagy darabokban álló marhasót, kősót, amit az állatok szükségletük szerint nyalogattak. Sózó ágas csonkjai közé, felfüggesztett vaskosárba vagy sózó vályúba helyezték a darabos sót. A sózó vályú keskenyebb és mélyebb volt, mint az itatóvályú, hogy a marha ne túrhassa szét a sót (Béres A. 1965; Takáts Gy. 1986: 93). Külső legelőre, nyári szállásra hetente küldték ki a zsákokban álló kősót. Az ökörhizlalás, a sőretartás hetente kétszeri sózást kívánt. Nagykun mezővárosok sőregazdaságaiba a gazdák „sor szerint” vitték ki a sót (Bellon T. 1996b: 187). A 18. századi állatorvosok a sózást a marhapestis megelőzésére ajánlották.
20. térkép. A csörgősbot elterjedése a Kisalföldön
681Az északi népterületen (Palócföld, Barkóság, Abaúj) a félszilaj módon tartott gulyákat sózás céljából hetenként meglátogatták a gazdák. Vasárnap ebéd után indultak és estig maradtak a gulyaálláson. Kis fatálban adta minden gazda a sót saját tinóinak, ökreinek. A sót gyakran keverték össze korpával vagy zabbal, árpával. A gulyasózás alkalmat adott a férfiak társas együttlétére, a beszélgetésre, tréfálkozásra (Paládi-Kovács A. 1982a: 44; Petercsák T. 1983: 22; Zólyomi J. 1989: 183).
Télen a jászolban vagy a jászol fölé a falra akasztott sózó rácsban helyezték el a kősót, amit a jószág szüksége szerint fogyaszthatott. Ennek hiányában korpa közé kevertek sót, esetleg a szecskát, szénát locsolták meg sós vízzel. Egyes uradalmakban hetente egyszer minden szarvasmarha szájába öntöttek egy-egy tokmány (kaszakőtok) sót. A só ára a marhatartás költségei között a 18–19. században már állandóan szereplő tétel volt. Szikes, sós legelőkön a jószág „sózásával” kevesebbet törődtek.
Mozgásgátlás. Legelő szarvasmarhát nem szoktak sem nyűgözni, sem béklyóba verni. A pányvás legeltetés még a tanyás gazdaságokban sem túl gyakran fordul elő. Pákosztos marha nyakába inkább koloncot akasztottak, hogy a mozgásban akadályozzák. Tanya körül legelésző tehén egy oldalon fekvő szarvatövét és lábszárát a Kiskunságban olyan szűkre kötözték egy erős kötéllel, hogy éppen csak lépni tudjon (Tálasi I. 1936b: 80). Rúgós tehenet inkább a fejés érdekében szoktak kikötni, nyűgözni. Szeged vidékén a tehén hátsó lábát az istálló földjébe vert karóhoz kötötték (Bálint S. 1976: 474), s a fejésnél egyéb módokról is szó esik.
A legeltető marhatartás különös mozgásgátló eszköze a pecek vagy bige. Két végén hegyesre faragott, keményfából készült apró tárgy ez (hossza 4–5 cm), amit a szarvasmarha egyik első lábának szétfeszített körmei közé helyeztek. Járás közben a pecek szúró fájdalmat okoz a jószágnak, s ezzel mozgását is erősen korlátozza. Napközben csupán néhány elbóklászó tinót állítottak meg vele, azonban esti szalonnasütés idejére, éjszakára vagy amikor a pásztor egyedül maradt a gulyával, elővigyázatosságból 10–12 marhára is feltette békés kérődzésük közben. A Hortobágy mellékén öklelős bika körmei közé szoktak bigét helyezni. Az eszköz használatát a Közép–Tisza vidékén (Hajdúság, Nagykunság, Bodrogköz) és környezetében írták le (Keszegh I. 1956: 82–85; Dorogi M. 1969: 98; Bodó S. 1992: 121).
A terelés és őrzés eszközei. Marhapásztorok a kihajtás, a terelés és őrzés munkáját hangos terelő szavakkal, kutyák segítségével végzik. Régi pásztorok az Alföldön komondort, a Felföldön és Erdélyben kuvaszt tartottak a marha mellett. A nagy testű pásztorkutyák a tolvajoktól, ragadozóktól őrizték a jószágot. Csupán a 19. század második felében jelent meg a csordák mellett a terelést végző puli. Kiskunsági gulyások még az 1930-as években sem látták szívesen, mert „hirtelen szaladt rá” a legelésző marhára (Tálasi I. 1936b: 51). Somogyban, mint a Dunántúlon általában a 19. század folyamán még komondorok őrizték a gulát, a borjúfókát farkastól, betyártól (Takáts Gy. 1986: 93). Később a pulit kedvelték meg, majd a bagópulinak is nevezett pumit, „mert az úgy szállt a berekben, mint egy kis dongó”. A pásztorok egymástól szereztek kölyökkutyát és azt maguk tanították be nagy türelemmel a legelésző marha mellett.
Ostort a marhapásztorok mindenütt használtak ki- és behajtáshoz, a jószág tereléséhez. Palócföldön, Abaújban a karikás ostorral durrogtatva hajt ki reggelente a 682csordás. A Kiskunságban kandzsika a rövid nyelű karikás ustor másik neve. Jobban fél tőle a jószág, mint a bottól. Használat után a pásztor feltekerve hordja magával ostorát, rendszerint a nyakában, vállára akasztva. Kiskunsági gulyások béresustort, ökörhajtó ustort vagy négyellőt is használtak a gulya elindítására (Tálasi I. 1936b: 49; Petercsák T. 1983: 40; Zólyomi J. 1989: 193). A Nagykunságban a hosszú nyelű, egy-két öl hosszúságú ökörhajtó ostor, a korda inkább a béresek, mint a pásztorok eszköze volt. A bivalyt lustasága és vastag bőre miatt vasvillával, korbács ostorral vagy ösztönnel nógatják, indítják útnak (Kós K. 1979: 239; Fazekas M. 1979: 16).
A gulyás, a csordás, a mahahajcsár botja általában gazdájának melléig, válláig ér. Felül bunkós, fejes, középen jó másfél ujjnyi vastag, lefelé fokozatosan vékonyodik. A marhapásztorok közül is a bikagulyás viseli a legvastagabb botot, mert ő őrzi a legerősebb, legszilajabb jószágot. Járás közben legtöbb pásztor kézben tartja, s úgy dobja meg botjával a marhát, hogy ne a bot vége ütődjék a jószághoz. A Tisza síkjára, a Hortobágy és a Nagykunság legelőire a Bükkből és Gömörből, a Kiskunság, a Mezőföld vásáraira pedig a Bakonyból hordták eladni a szép pásztorbotokat. A gulyások általában a somfából, veresgyűrűből készült botokat kedvelték. Debrecen vidékén és a Hajdúságban viszont csak a juhászok szeretik a somfát, a gulyások inkább ragaszkodtak a tölgyhöz (Nagy Czirok L. 1959: 116; Béres A. 1962: 163, 167).
Jellegzetes eszköze a marhapásztoroknak a csörgősbot. Ez a botféle főként a Dunántúl és a Kisalföld nyugati felén, illetve a Felföld egyes tájain terjedt el. Jóval rövidebb az előbb tárgyalt bunkós fejű botoknál. Hosszúsága mindössze 80–120 cm között váltakozik. Felső vége gyakran erősen görbe, hajlított, s egy ágat vagy szíjat kötnek hozzá. Görbe, füles végén három-négy fémkarikát húztak a botra, s a pásztor a fémperecek zörgésével figyelmezteti a tilosban járó jószágot, meg a terelő kutyákat. Amikor a figyelmeztetés nem használ, a pásztor ügyesen a tehénhez vágja csörgősbotját, hogy sérülést ne okozzon. Kisalföldi gulyások, csordások a hónuk alatt szokták hordani csörgősbotjukat. Északi lengyel tájakon rövid pálcából és fül módjára hozzáhajló és odakötött ágból áll, amelyre több-kevesebb fémgyűrűt húztak. Ismeretes ez a pásztori munkaeszköz skandináv, német, osztrák, svájci és szlovák tájakon is. 1499-ben egy bécsújhelyi pásztornak már a csörgősbotjára tett esküjével kellett vallomását megerősítenie (Timaffy L. 1963; Moszyńsky 1929: I. 120. §; Schmidt, L. 1959; Szabó M. 1970: 336).
A hajítófa, karó, cüvek vagy nyárs a Kiskunságban a baromszakajtó tolvajoknak, karós betyároknak és a baromőrző pásztoroknak, gulyásoknak is nevezetes fegyvere volt (Tálasi I. 1936b: 75–76). Erről és a lóháton járó pásztorok botfelszedő eszközéről, a gajlóról a csikósok eszközei között már megemlékeztünk.
Csordák, gulyák egyben tartását, az elkószáló tinók követését könnyítették meg a harangok és csengők. Ezek hangja után tájékozódott a jószág és a pásztor. A somogyi Nagy-Berekben „minden fókában volt egy harangos” (Takáts Gy. 1986: 106). Harangnak nevezték a 8–10 literes nagy kolompokat, amit a somogyi gulyások a környező vásárokon szoktak venni az ún. vándor csipkésektől (szlovák vándorkereskedők). A Kiskunságban és Kecskemét vidékén a legnagyobb kolompot szintén harangnak vagy dellengnek nevezték. A nagydelleng, amit a vezérállat nyakába akasztottak, 12–16 literes is lehetett. A közepes harang 5–6 literes volt (Tálasi I. 1936b: 76). 683Szatmárban a gulyára való harangfelszerelés neve együttesen csatrang, s a harang – mely lehet csákvári vagy hámori – gyakorta említődik kongó néven. Nagy buhogó kolompot kötöttek a vezérállatra a palóc gulyások, csordások is. Az abaúji Hegyközben Kassa környékéről hozatott kolompokat használtak, de 2 literesnél nagyobbat nem vettek. Néhány kolompkészítő központ az egész Kárpát-medencét ellátta. Különösen híres volt a Jolsván (Gömör m.) készült sokféle kolomp (Márkus M. 1943: 245–264; Luby M. 1943b: 117; Petercsák T. 1983: 30; Zólyomi J. 1989: 193).
A Dunántúl nyugati felébe főként stájer műhelyek szállították ezt a vaslemezből készült tárgycsoportot is. Stájerországban a kolompot tréfásan „magyar csengettyű”-nek nevezték. A magyarokéhoz hasonló kolompokat az Alpok és a Balkán népeinél találunk. Római kori és kelta kolompok nagy számban ismeretesek Pannónia területéről, s az Alföldről is kerültek elő hun- és avar kori vaskolompok, bronzcsengettyűk (Szabó K. 1932: 68–75; Györffy I. é. n. /1934/b: 129; R. Pető M. 1973: 71–72). Honfoglaló őseink szintén ismerték. Harang szavunk ótörök eredete legalábbis erre enged következtetni (Ligeti L. 1977: 136; TESz II. 54–55). A kolomp, a csengő hangutánzással keletkezett magyar szó, a delleng eredete ismeretlen. Csengőt csak borjakra tettek; a „gyenge fókában” használták (Takáts Gy. 1986: 92–93).
Tanulságos, hogy ökrösgazdák is szívesen hallgatták a kolomp szavát. (Kolomp szól a ködből...) Nyári behordás idején, termény- és szénaszállítás alkalmával csatoltak ökreik nyakába szépen egybehangzó kolompokat (például a Nagykunságban – Bellon T. 1979b: 145).
A naponta kihajtó csordás jeladó eszköze a tülök, újabban pedig a rézkürt vagy trombita.
