SÁRHAJÓ, FÉLHAJÓ
SÁRHAJÓ, FÉLHAJÓ
Századunk első felében még az Alföld sok vidékén használták a sáron csúszó, félbe vágott csónakra emlékeztető sárhajót. Orra hegyes, hátulja széles volt, hossza 150–200 cm között váltakozott. Ökör- vagy lófogattal húzatták és mindenfélét szállítottak vele, amit a tengelydagasztó sár miatt szekérrel nem szállíthattak (trágyát a mezőre, búzát a malomba, hordót a kocsmába, gyermeket az iskolába, orvost a beteghez, híveket a templomba, koporsót a temetőbe). Rendszerint kiszolgált hajókat, bödönhajókat alakítottak át erre a célra. Előbb kettéfűrészelték, majd a hátulját deszkával beszegezték. Az orrába ütött sashoz (vaskampó) láncon kapcsolták a hámfát, tézslát, aszerint, hogy lóval vagy ökörrel, egyes vagy kettes fogattal húzatták. Újonnan készülő sárhajót vastag fatörzsből, mocsári tölgyből, esetleg göcsörtös nyárfából vájtak ki. A századfordulón a szabolcsi Rétköz falvaiban még legtöbb lovas-gazdának volt egy-egy sárhajója (Kiss L. 1937a: 165). Vontató néven ismerték a Bodrogköz falvai. Az 1930-as években Cigándon, Ricsén, Tiszakarádon még lehetett találni egyet-kettőt, és a lecsapolás, folyószabályozás előtt a Bodrogköz minden falujában használták (Gönyey [Ébner] S. 1929: 310–311). A Tiszaháton – Bereg és Ugocsa megyében – két ökörrel húzatták a sárhajónak nevezett, „csónakszerűleg kivájt vastag faderék”-ot (MTSz II. 344).
Leírták a sárhajó, félhajó vagy csúszó használatát a Kis- és Nagy-Sárrétről, a Nagykunságból, Békésről, az Érmellékről (Banner J. 1912: 39–41; Györffy I. 1922: 24, 1928: 20; Szűcs S. 1942: 103), s a Duna mentéről is; így a tolnai Sárközből és a bal parti Szeremléről (Andrásfalvy B. 1965: 41; Solymos E. 1965: 66). A hazai Duna-tájon a valódi csónak (csónyik) is szolgálhatott sárhajóként.
A jármű költői megörökítését Sinka Istvánnak köszönhetjük, aki Krónika c. versében (Végy karodra idő c. kötet, Bp. 1964) ezt írja:
„Kilenc sárhajót húznak a fakók,
Mindegyik sárhajón koporsó.”
Mindegyik sárhajón koporsó.”
Bizonyosra vehetjük, hogy az író saját emlékeit, az ősi sárréti hagyományt tükrözik az idézett sorok (Gunda B. 1976b: 198).
Hasonló csúszó járművet elvétve homokvidéken is használtak. Nagykállóban 912(Nyírség) a századfordulóig elég gyakori volt a csúszó. Nyáron a homokban meglátszott a nyoma. Könnyebben húzta a ló, mint a szekeret (Kiss L. 1937a: 166).
A sárhajó a csúszó járművek általános fejlődéstörténetének egyik irányát képviseli. Párhuzamait a havon használt járművek, „szánok” között kell keresni. Teknő és csónak alakú szán kizárólag az óvilágban fordul elő. Skandináv és finnugor népeknél múltja a bronzkorig, sőt a neolitikumig nyúlik vissza. Az északi népek nemrég még trágyahordásra is használták. A járműtípus legismertebb példája a lapp keris, amit rénszarvassal vontatnak. Hasonló járműve több sarkvidéki, szibériai népnek van (például narim tunguzok). A kanadai indiánok deszkából készült tobogán nevű járműve célszerűbb, mert nincs oldala (Lips, J. 1962: 197–198; Birket-Smith, K. 1969: 198). Kivájt fatörzsből készült bödönszánt a Pireneusokban is használtak (Krüger, F. 1935–36), s földrészünk más részein is valószínűsíthető, de a jármű teljesebb európai elterjedtsége ma még feltáratlan.
