ÍRÁS ÉS JELEK ÁLTAL VALÓ KÖZLÉS
ÍRÁS ÉS JELEK ÁLTAL VALÓ KÖZLÉS
Az írást megelőzte a rajz és a rovás. Ősi formái a tulajdonjegyek, amelyek maradandó módon jelölték meg egy-egy vérségi közösség (család, nemzetség) vagy személy ingóságait. Fába faragták, kőbe vésték, állatok bőrére és szerszámokra többnyire égették, textilre, papírra festették, s nevezték jelnek, bélyegnek, billognak. Formáját tekintve a tulajdonjegy lehetett rajz, betű, szám. A prehisztorikus időkbe nyúlik vissza a háziállatok tulajdonjogát bizonyító füljegyek és a természet javaira (például erdei méhcsalád odúja) vágott foglalójegyek története. A tulajdonjegy az egyenes ági leszármazók rendjén öröklődött. Ráégették a fejfára, rávésték a kapu zárókövére, berajzolták a községi, városi nyilvántartásba.
E közlésmód sajátos válfaját képezték a különböző rovások (pásztorrovás, állami 826adórovás). Rovásírást és számrovást már a honfoglaló magyarok is használtak. Utóbbi az egész középkorban fennmaradt, s a közigazgatási számvitel fontos eszköze volt. A nép írástudatlansága miatt a 15. század végéig vezették a megyénként lajstromozott falusi adórovásokat, rovásbotokat; a pásztorrovások pedig a 20. század elejéig használatban maradtak.
180. ábra. Mágikus jelek a pajta ajtaján (1950 körül), Gyimesközéplok (Csík vm.)
A jelek általi közlést szolgálta a mesterjegy, az árujegy és a kereskedőjegy. Mesterjegyet a középkorban, s később is főként a kőfaragók és ötvösök (arany-, ezüst- és ónművesek) választottak, de megtalálható az ácsok, kovácsok, fazekasok, tálasok, esztergályosok hagyományaiban is. A mesterjegy lehetett rajz vagy betű, amit a céhnek vagy a városnak kellett nyilvántartania. Például a nagyszebeni ötvösök olyan tablókat állítottak össze, amelyek tartalmazták a céh minden tagjának a mesterjegyét. Ezek a jelek, miként a tulajdonjegyek, az egyenes ági leszármazás rendjén öröklődtek.
Az írásbeliség terjedésével – tehát a reformáció óta – nőtt meg a pecsétek szerepe. Okiratok készítői (nótárius, lelkész) éppúgy pecsétet tettek aláírásuk mellé, mint a nemesek, a céhes polgárok és kereskedők. Városok, községek, egyházak és céhek mindennapi ügyintézésében a pecsét nélkülözhetetlenné vált. A 18. század végén a tehetősebb jobbágyok, falusi bírák használati tárgyai között is megjelent a pecsétnyomó gyűrű.
Hozzátartozott az okiratok hitelesítéséhez az aláírás, a kézjegy is. Jegyzők, közjegyzők 827az aláírás egyszerűsített változataként használták a szignót, a kézjegyet. Írástudatlan emberek viszont tanúk által hitelesített x-et, keresztet vagy egyéb vonást tettek végrendeletek és egyéb, személyüket érintő okiratok aljára (Tárkány Szücs E. 1981: 230–237). Ez a közlésforma a 20. század közepéig terjedő időben az analfabétizmussal szorult vissza.
