ERESZKEDÉS CSENDESÍTŐVEL
ERESZKEDÉS CSENDESÍTŐVEL
Az ereszkedés gyakorlatában a hajósok rájöttek, hogy ha a víz sodrásának átadott hajótest sebessége megegyezik a víz folyásának sebességével, a kormánylapát egyszerű elmozdítása nem eredményez kormányhatást. A hajó valójában csak akkor volt biztonságosan kormányozható, ha a víz sodrának és a hajónak a sebessége között némi különbség adódott. A hajónak tehát vagy gyorsabban – s ezt szolgálta az evezés –, vagy lassabban kellett haladni, mint a víznek, mert csak ez esetben fejthetett ki hatékony nyomást a víz a kormánylapátra. Ha gyorsabban haladt a hajó, mint a víz, akkor az oldalra fordított timonyt a lassúbb víz ellenállása nyomta, mikor pedig lassabban ment a hajó, mint a víz sodra, akkor a sebesebben folyó víz ereje hatott a timonyra. Mindezekből következően minél nagyobb volt a különbség a hajótest és a 995víz sebessége között, annál biztonságosabban lehetett kormányozni. A csendesítővel való ereszkedésnél is erre a törvényszerűségre alapoztak. Volt azonban ennek az eljárásnak még egy igen fontos következménye; mégpedig az, hogy a csendesítő alkalmazása eleve feltételezte a farral való ereszkedést, ugyanis ha orral ereszkedett a hajó, akkor nem lehetett lebocsátani a csendesítőt, mert akadályozta volna a timony mozgását.
A csendesítő valójában egy 30–40 méter hosszú, nehéz, vastag lánc volt, melyet, ha nem volt elég hosszú, drótkötéllel toldottak meg. A csendesítő alkalmazásának az is előnye volt, hogy elinduláskor a hajóval nem kellett megfordulni, ugyanis a csendesítőt az ereszkedés menetirányához képest hátul levő hajóorról bocsátották a vízbe. A hajó ezt a vízfenéken csúszó láncot vonszolta magával, s ezáltal haladása lassabb lett, mint a víz sodra, s a gyorsabb folyású víz ereje a timonyt s vele együtt a hajót a kívánt irányba nyomta. A kormánylapát ugyan ez esetben elöl volt, de a kormányzás szempontjából ez nem okozott zavart. Az erősebb sodrású Dunán a hajósok még kisebb vasmacskát is erősítettek a láncra. A csendesítésnek e módjai meglehetősen általánosak és elterjedtek lehettek, ezt igazolja a m. kir. minisztériumnak egy 1927-ben is érvényes rendelete, mely a folyamhajózás általános szabályainak 26. paragrafusában a horgony vagy lánc vonszolásának tilalmával foglalkozik (Sándorfi K. 1927: 166; a korábbi időszak hajózási törvényeire lásd: Kenessey A. 1869).
Bár a csendesítővel való ereszkedéskor a fáradt emberek pihenhettek, a farral való ereszkedés nagy előnyét mégsem ez adta, hanem az, hogy kritikus pillanatokban, amikor gyorsan meg kellett állni, a hajóorrban levő macskát (azaz horgonyt) azonnal leereszthették. Ezzel szemben, ha orral ereszkedtek, a macskát veszélyes volt leereszteni, mert a hajó ráfuthatott a macskára, s az beszakíthatta volna a hajó fenekét.
Az ereszkedő hajózással kapcsolatban röviden ki kell térnünk a vitorla használatára. Föltehető, hogy a folyószabályozások előtti széles, s kisebb sodrú vizeken lehetőség kínálkozott a vitorlázásra. A nagyobb hajókon általában vitorlákat is alkalmaztak, azonban bizonyosnak látszik, hogy azokat elsősorban hátszélben tudták kihasználni, ezzel segítve az ereszkedés és ritkábban a vontatás iramát. A korabeli ábrázolások, valamint a vitorlahasználat kisegítő, másodlagos formái arra engednek következtetni, hogy a vitorlafelerősítési mód megegyezik az Európa-szerte elterjedt ún. pányvafás vitorlarögzítési móddal, mely a vitorlázás gyakorlatának egyik legősibb megoldása.
