ERDŐTÍPUSOK
ERDŐTÍPUSOK
Az erdő értékét az ember számára mindig a használati lehetőség szabta meg, s ez koronként változott. Az erdőhasználat szabályozása előtt, amikor fa még bőségesen állt rendelkezésre, elsősorban koruk szerint tettek különbséget az erdők között. Leginkább a fiatal erdőt választották el a már felserdült, nagy fákkal rendelkező erdőségektől. A felnőtt erdőn belül pedig a használat jellegének megfelelően volt különbség.
Tanulságos ilyen szempontból a Werbőczy Hármaskönyvében található értékrend, mely szerint a legértékesebb az 50 márkára becsült makkos erdő. Ez is jelzi, hogy a kukorica megjelenése előtt milyen fontos szerepe volt a makknak a rideg sertéstartásban. Ugyanezen forrás szerint a makkos erdővel egyenértékűnek számított a bárdos erdő, amelyik elsősorban az építkezési alapanyagot szolgáltatta. Az effajta erdő későbbi neve lehetett a szálas vagy lábas erdő is, amely felnövekedésig védelem, illetve tilalom alatt állt. Ezt a típust még frángos vagy álló erdőnek is nevezték (Takács L. 1991: 105). Werbőczy kategóriái közül a közönséges erdő volt a legkevésbé értékes (3 márka), melyet a közösség szabadon, minden korlátozás nélkül használhatott. Ugyanebbe a kategóriába tartozhatott a konyhaerdő és a közönséges erdővel azonos jelentésű élő erdő kifejezés is. Ez szintén az erdő szabad élésére utal.
Különösen a fiatal erdőket kellett védeni, óvni, hogy a legelő állat le ne rágja, ki ne törje, és a hasznos fákat idő előtt ki ne vagdossák. Erre a megkülönböztetett figyelemre utalnak a fiatal erdők olyan elnevezései, mint az eresztvény, a gyermek erdő, míg a gyakor erdő a bozótos, tisztítatlan, fiatal erdőt jelölhette. Helynevekben, nyelv-járásainkban maradt meg a fiatal, sarjadó erdőt jelölő cserke, cseplye, csepe, csigar kifejezés (Takács L. 1991: 105–106).
Az erdőhasználat utóbbi két évszázadában gyakran találkozunk a vágáserdő és legelőerdő megnevezéssel, amelyek már tudatos erdővédelmet tükröznek. A vágáserdő fanevelésre szolgált, s ebből a faállományt károsító legelő állatok ki voltak zárva. Ezek az erdők jóval sűrűbbek, s a fák sorban nőttek, hiszen a felnőtt erdő kivágása után időnként magról is vetették. Ezt az erdőt rendszerint 40–60 részre osztották, melyek közül minden évben egy-egy rész került vágásra, majd felújításra. A legelőerdő ritkán elhelyezkedő fái nagyok, ágai szétterülnek; alatta és köztük legeltethették az állatokat.
A 19. század végén a magyar erdők faállományának 27,9%-a tölgy, 51,3%-a bükk és más lombfa, 20,8%-a pedig fenyő. Az erdőterületből körülbelül 60% esett a 600 211métert meghaladó tengerszint feletti magasságokba, 30% a 300–600 m magasságú előhegységekre és dombvidékekre, s mindössze 10% a síkvidékekre (Kolossváry Sz.-né 1975: 57). A 18. század második felében kezdődik az Alföldön a futóhomok megkötését is célzó tudatos erdőtelepítés. Itt a fűzfa, nyárfa, akác a legelterjedtebb fajta. 1777-ben Kiskunhalas 4000 szál fűzfát kapott ültetésre, amit a gazdák között kiosztottak. Debrecenben 1868-ban még a kocsányos tölgy volt az uralkodó fanem, de az igénytelen és gyors növésű akác térhódítása következtében a 19. század végén 38% a tölgy, 55% az akác és 7% az egyéb fanem (Miklós Zs. 1972: 238).
