A MUNKÁLATOK IDEJE, TERMÉKEK ÉS NEVEK
A MUNKÁLATOK IDEJE, TERMÉKEK ÉS NEVEK
A kaszálások száma és időzítése. Részben a természeti adottságoktól, részben pedig a gazdálkodás hagyományaitól, szokásaitól függött, hogy évente hányszor kaszálták a rétet. Egész Európában régi hagyomány volt az évi egyszeri kaszálás. A római korban, de a 9. századi Galliában is a júliust tartották a rétkaszálás idejének. Július hónaphoz kapcsolta a rétkaszálást a nagyszombati kalendárium 1579-ben. Galgóczy Károly szerint a 19. század közepén az ország rétjeinek legfeljebb egynegyede volt sarjútermelő, a többin a sarjúkaszálást lehetetlenné tette a György-napig tartó tavaszi legeltetés, majd a takarást követő korai „rétszabadítás” szokása (Galgóczy K. 1855: 271). Az Alföldön az aszály és az árvizek mellett a legeltetést említik a kétszeri kaszálás legfőbb akadályának. Sarjúvágásra a vizes réteken is csak akkor került sor, ha az árvíz az „anyaszénát” tönkretette.
A 17. század óta mind több jele van a kétszeri kaszálás kívánalmának. Ahol bevezették, ott az évi első kaszálást májusra-júniusra időzítették, a sarjúkaszálást pedig augusztus végére. Sok vidéken a „kétasszony-nap” között, azaz a Nagyboldogasz-szony- (augusztus 15.) és a Kisasszony-nap (szeptember 8.) között szoktak a sarjútakarással végezni (Paládi-Kovács A. 1979b: 150–153).
Nyugat-Dunántúl csapadékos vidékein régi hagyománya volt a háromszori kaszálásnak. Plánder írja a göcsejiekről: „... olly buja kaszálójok van, hogy egyévi háromszori kaszálás után, egy napi kaszálón, négy és öt szekér szénát és sarjút gyűjtenek” (Plánder F. 1970: 22). Háromszori kaszálás volt szokásban a vasi Hegyháton és a Felső-Őrségben is, de ott azt tartották, hogy a harmadik füvet sokszor csak a „kemence vállán” lehet megszárítani.
Anyaszéna és sarjú. Az első, második és harmadik kaszálású réti takarmány mennyisége és minősége igen eltérő. A sarjúszéna az elsőnél apróbb, vékonyabb szálú, s a tömege és súlya is kisebb. Takarmányozási értékük szintén különböző. Érthető, hogy a népnyelv és az állattartó gazda megkülönbözteti őket.
Az első kaszálású takarmány nevei közül a fű, a széna és a merő szó emelhető ki. Ősi név a fű. Önállóan ritkán, összetételekben annál gyakrabban használatos (aggfű, anyafű, eleje fű). Erdélyben, különösen a Székelyföldön a szénafű szóösszetétel használatos; a Dunántúlon az aggszéna, előszéna; az Alföldön az anyaszéna; az északi népterületen a széna szó használatos, de jelző nélkül. Merő, merőszéna szavunk a Kisalföldön, főképp a Csallóköz, a Szigetköz és a komáromi síkság területén hallható. Valószínűleg inkább a vízből kimerésével kapcsolatos, mint a széna eladásával, mérésével. Gondolni lehet a merő, merejű szó elhomályosult régi jelentéseire is (elöl vagy csupa, tiszta).
A második kaszálású fű neve Gyimesben sarfű, sarnyú, Zalában, Vasban sari, saré. Nyitra, Bars, Hont területén összefüggő sávban ismert név a sereng, sering, selleng, mely alighanem az egykori sar ige magas hangrendű párjára, a ser igetőre vezethető vissza. (Ebből alakult serdül szavunk is.)
A harmadik kaszálású fű fattyúsarjú, unokasarjú néven ismeretes a Dunántúl egyes tájain. Láthatólag az emberi generációk megnevezéseit vette kölcsön a népnyelv 255a „gyepnemzedékek” egy gyökérről származó, időben egymást követő sarjadékainak megkülönböztetésére.
A takarmányok gyűjtőneve. Széna és sarjú szavunk az egész nyelvterületen ismert. Legalább a 16. század óta használatosak olyan belső képzésű, s ezeknél szélesebb értelmű szavak is, mint az élés, eleség és a takarmány. Az élés és eleség ’takarmány’ jelentésben főként a Kisalföldön és a Székelyföldön használatos. A takarmány gyűjtőnév és köznyelvi szó, bekerült az irodalmi nyelvbe, s a nyelvterület túlnyomó részén elterjedt. Moldvában azonban máig a gyütevész szó a megfelelője.
Magyarországon nem ismerik, de Erdélyben köznyelvi szinten élt a kóst, koszt szó, ami jelenthetett szénát és általában véve takarmányt is. A baromkost 1633 óta adatolható. Voltaképpen az ’élelem, étel’ jelentésű koszt szó jelentésváltozata, s az erdélyi magyar nyelvjárásokba a szomszédos szászoktól került.
Szálastakarmányok kevésbé ismert, mára elavult tájnyelvi megnevezése a szülés, szüllés és a szüleség. A szüleség Nyugat-Dunántúlon, a szülés, szüllés a Kisalföld északi részein és az északi népterületen volt használatos ’széna’, illetve ’szálastakarmány’ értelemben (Paládi-Kovács A. 1979a: 158–160). Első írásos említései a 17. századból ismeretesek. Az aggfű, aggszéna, anyafű, anyaszéna, fattyúfű, unokasarjú szavainkban megmutatkozó tárgyszemlélet alapján feltehető, hogy a szüllés és a szüleség szó egykor az első kaszálású szülefű, szüleszéna megnevezésére szolgált (Paládi-Kovács A. 1970b: 90–93).
A szénamunkálatok neve. Több munkafázist kifejező szavunk a szénacsinálás. Magába foglalja a kaszálás, szárítás, gyűjtés, boglyázás mozzanatait. Mintegy tükrözi a széna hűvös, csapadékos éghajlaton történő szárításával járó fokozott munkaráfordítást. Elterjedt kifejezés Erdélyben és a régi Partiumban, ahol a szárítás több munkával jár, mint az Alföldön. A 19. században tréfásan székely szüret néven is említik. Ez a találó hasonlat kifejezi a réti munkálatokat, a szénabetakarítás jelentőségét a székely gazdaságban, s utal a munkavégzés közösségi jellegére is.
A takarás és a gyűjtés szó jelentése szűkebb. Előbbi Zalában, Vasban, a Székelyföldön és az északi népterület keleti felében használatos, azaz a nyelvterület peremvidékein. Az Alföld legnagyobb részén a kalászosok aratását, begyűjtését nevezték takarásnak az 1960-as évekig. Már Györffy István felvetette, hogy egykor az Alföldön is a szénacsinálást jelölték ezzel a szóval, de a gabona kaszás aratásának, kötetlen kezelésének elterjedésével ez utóbbira vitték át. A sarló – kasza eszközváltás a Dél-Alföldön a 15–16. században kezdődött, s vele párhuzamosan haladt a takarás szó jelentésbővülése, jelentésváltozása is (Györffy I. é. n. /1934/d: 215; Tálasi I. 1971: 302–304). Ezért a szénamunkálatok megnevezése a kaszálás és gyűjtés szóval történik a 17–18. század óta. Erdély és az Alföld határvidékein a szénahajtás, Erdélyben a szénaverés kifejezés jellemző. Szűkebb értelemben használatos a Kisalföldön a lábicskolás, a veretés és a hárítás szó. Utóbbi a gereblyével végzett munkát, a két előbbi a széna kötegelésével kapcsolatos műveletet, a gyűjtés és tömörítés mozzanatát nevezi meg. A szárítással kapcsolatos műszó a bezgetés, börzögetés, bolygatás, a rend elhintése, szétverése, a széna felpallása, a rend forgatása, stb. Összehordása gyakran rudasolás, csúsztatás vagy vontatózás révén történik.
