SZÁNTÓFÖLDI KAPÁSKULTÚRÁK
SZÁNTÓFÖLDI KAPÁSKULTÚRÁK
A hagyományos mezőgazdálkodás keretei között a szántóföldi növénytermesztés a gabonaféléken nyugodott. A 19. század közepén bekövetkező jobbágyfelszabadításig, illetve a mezőgazdaság kapitalista fejlődésének kibontakozásáig a szántóföldi növénykultúra egyoldalúságát a nyomásos határhasználati forma konzerválta. A gabona-monokultúrára épülő gazdálkodás a talajerő trágyázás nélküli fenntartása miatt szükségessé tette a szántóföld időszakos pihentetését, a kapásnövények hiányában 435pedig a felburjánzó gyom miatt a tarló és az ugar legeltetését. A két- vagy háromnyomásos, ugarfordulós földművelési rendszer ezért erőteljesen korlátozta a növénytermesztést. Mivel a legeltetés szempontjából fontos tényezőnek számított a betakarítás utáni tarlószabadulással előálló terület kibővülése, a kártételek elkerülése miatt az egyes határrészeken fekvő parcellákon kénytelenek voltak azonos tenyészidejű gabonaféléket termeszteni.
A fordulókényszer: az ugar- és tarlólegeltetés tehát azt jelentette, hogy az egyes fordulókban a helyi szokás által megengedett növényfajtákon kívül más növény termesztése szinte lehetetlen volt. Így a gabonaneműeken kívül minden másféle növénykultúrát a ház körüli kertekben, valamint az ugarforduló alól kivett határrészeken lehetett termeszteni. Az ilyen határrészeket – hasonlóan a szőlőskertekhez – árokkal vagy sövénnyel, kerítéssel védelmezték a legelő állatoktól. Noha már a 14. századtól a szántóföldeken a gabonaneműek mellett néhol a legfontosabb hüvelyesek (bab, lencse, borsó), valamint a mák, dinnye is előfordultak, megszokott helyük a későbbi évszázadokban is a kert maradt (Szabó I. 1975: 29). Ezzel a névvel illették a határ mindazon elkerített területét, ahol a nagyobb mennyiségben művelt speciális növénykultúrák kaptak helyet. Legfeljebb a jellemző növényféleségek alapján különböztették meg egymástól például a sáfrányos-, káposztás-, tököskertet, a kenderföldet, majd később, a 18. századtól a kukoricáskertet, tengerinyilast. Amint ez utóbbi elnevezések is mutatják, az Amerika felfedezése után Európába áramló újvilági kultúrnövények szintén csak a kerteket vehették birtokba. Azonban az újvilági növénykultúrák – nemcsak nagy számuk, hanem mind nagyobb népszerűségük révén is – hamarosan szétfeszítették a hagyományos gazdálkodás kereteit.
Az újvilági eredetű növények kerti termesztése a parasztság számára azzal az előnnyel járt, hogy eleinte nem vetettek ki rájuk kilencedet, tizedet, mindezek a növények dézsmamentesek voltak. Ez a sajátos helyzet ösztönzően hatott művelésük elterjedésére, amihez a 18. század közepétől a lakosság számának gyors növekedése is hozzájárult. Az igaerő nélküli szegényparaszti tömegek számára tulajdonképpen a kapásnövények biztosították a megélhetést azáltal, hogy apró földjeiken termesztették vagy részesművelésükre vállalkoztak. Az újkori kapásnövények, elsősorban a kukorica és a burgonya azonban a szegénység tápláléknövényeként is egyre erőteljesebben hatott a nagyobb méretű, szántóföldi művelés irányába. Különösen a gabonatermesztésre kevésbé alkalmas hegyvidéki tájakon tudtak a kapásnövények előbb kitörni a kertművelés kereteiből, és elfoglalták a kevesebb hasznot hozó tavaszi gabonafélék helyét. Könnyebben kerültek a szántóföldekre a kötetlenebb alföldi tanyásgazdálkodásban is. Az ország nagy területén azonban az újkori kapásnövények még a 18. század végétől is csak az ugarban kaptak helyet, előidézve a javított háromnyomásos gazdálkodási rendszert. E sajátos művelési mód elterjedése lehetőséget adott arra, hogy egyre több speciális növénykultúra honosodjon meg a szántóföldeken, mint a kukorica, dohány, burgonya, valamint a takarmány- és ipari növények. Az ugar használatának lényeges átalakulása, amely a legeltetés vagy pihentetés helyett a gabonaneműektől eltérő műveléstechnikájú növények termesztésével járt, mind jobban sürgette a mezőgazdaság hagyományos struktúrájának feladását (Well-mann I. 1979).
Az újvilági kapásnövények – élükön a kukoricával – főképpen a paraszti gazdálkodásba 436illeszkedtek be, mégpedig olyan módon, hogy gyökeresen átalakították azt. Ugyanis az emberi táplálkozásban és az állatok takarmányozásában addig fontos szerepet játszó ősi gabonafélék egy részét, mint például a kölest, hajdinát, alakort, tönkölyt feleslegessé tették. Művelésük révén átalakult a hagyományos vetésszerkezet, új művelési technikák és eszközök honosodtak meg, megváltozott a férfi és a női munka részvételi aránya a mezőgazdasági termelésben, a nők tevékenysége számottevően kibővült. Az új növénykultúrák művelése egyenletesebbé tette a mezőgazdasági munkára fordított idő eloszlását. Mindezen alapvető változások a 19. század közepétől zajlottak le, amikor a jobbágyfelszabadítás utáni két évtizedben az előrehaladó tagosítások következtében a szabad gazdálkodásra áttérő településeken és az elkülönített volt allodiális földesúri szántóterületeken mind nagyobb méretben hódítottak teret a kapásnövények. Ezek a növénykultúrák Európa más területein is általában azonos időben és hasonló körülmények között törtek utat a rendszeres szántóföldi műveléshez.
A mezőgazdaság kapitalizálódásának révén jutottak be tulajdonképpen a kapásnövények a szántóföldi művelés hosszú évszázadokon keresztül változatlan rendszerébe, de a kapáskultúrák is számottevően hozzájárultak az európai mezőgazdaság újkori arculatának átformálódásához. Ennek ellenére az európai néprajzkutatás mindmáig kevés figyelemre méltatta az újkori kapásnövényeket. Kivételt egyedül a magyar néprajztudomány képez, amely európai vonatkozásban is páratlan monográfia-sorozatban tárta fel az egyes újvilági kapáskultúrák műveléstörténetét (vö. Balassa I. 1960; Bálint S. 1962; Takács L. 1964a; Kósa L. 1980a; Selmeczi Kovács A. 1993).
