FESTŐNÖVÉNYEK
FESTŐNÖVÉNYEK
Vadnövényeket gyapjú-, kenderfonál és húsvéti tojás festésére napjainkban csak a székelyeknél gyűjtenek. Újabb kutatások szerint csupán Csíkban még több mint hatvan féle festőnövényt ismernek. A híres székely szőnyegek (festékes, kilim szőnyeg, kecse, kecsécske) gyapjúfonalát vadnövényekkel festették. A vadalma-, vadkörte- és égerfa héját barna, a nyírfa levelét és héját, a kutyatejféléket (Euphorbia), a zsoltinát (Serratula tinctoriát), a magasrekettyét (Genista tinctoriát), az akácvirágot sárga festék készítésére használják. Kászonban „a régi burjános festékesek leggyakrabban előforduló alapszíne – olvassuk a kászoni népművészeti monográfiában – a szúrfűszín. A szúrfű vagy festőfű (Origanum vulgare) a Répát oldalán köves helyeken csokrosan terem. A szúrfüvet vizeletben jól megfőzték, majd a trágyába gödröt ástak, s ott körülbelül egy hetet érlelték. A levét leszűrték, s aztán úgy festettek vele, mint bármelyik festéklével. Kászonban a köztudatban a szúrfű elnevezésen ma is növényi festéket értenek.” A szúrfűvel festett festékes lepedő különböző növényi anyagokkal festett gyapjútakaró (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1972: 170). A sóskafa (Berberis vulgaris) gyökere, a varjútövis (Rhamnus cathartica) kérge, a müge (Aspe-rula tinctoria), a kökénybogyó kék; a fekete nadálytő (Symphytum officiale), a cserfahéj fekete; a fűzfalevél, a bürök, az orgona, a hegyi kökörcsin (Pulsatilla montana), a galambvirág (Aquilegia vulgaris) zöld, a szujfű, szúrfű, szurokfű (Origanum vulgare), a galajfélék (Galium), a vadcseresznyefa héja, a vad csombor friss hajtása fenyőtobozzal keverve vörös festék készítésére használatos (a festőnövényekről lásd: Györffy I. 1983: 168–182; Miklóssy V. V. 1978).
A Kiskunságban a pirosító (Alkanna tinctoria) gyökerét ássák ki, s mint a növény neve is utal rá, vörös színre festenek vele (Tálasi I. 1977: 160). Már a 19. század elején említik, hogy az orbáncfüvet (Hypericum perforatum) sárga festéknek használják, s a gácsi posztógyár számára is gyűjtötték. Ugyanabból a növényből különböző színeket is előállíthatnak. A festőnövények főzetébe ecetet, timsót, rézgálicot kevernek kötőanyagul, hogy megfelelő és tartós színt kapjanak. A bőr festésére a Hortobágyon a pásztor a berzseny (Phytolacca decendra), tölgygubacs és rézgálic főzetét használja. Palócföldön, a Dunántúlon a pásztorok botjaikat pirosítják. Miután a som és barkócabot héját lehúzták, hamus vízzel kenegetik vagy trágyában érlelik. A bot pirosas-barna színt kap.
Ezek a festőnövények jórészt a szlávoknál s a románoknál is ismeretesek, és valószínű, hogy középkori – esetleg régibb – technológia maradványai. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy már a 18. század vége óta a gazdasági munkák – külföldi források nyomán – a „festőpalánták” egész sorával foglalkoznak. Rumy Károly 1846-ban jegyzékbe foglalja a Magyarországon, Szlavóniában, Horvátországban és Erdélyben 31található, festésre alkalmas növényeket. A 19. században vita folyik az indigót helyettesítő festőcsülleng (Isatis tinctoria) vadon előforduló változatainak és termesztésének kérdéséről.
Természetesen a festőnövények igen elterjedtek a finnugor népeknél is. Náluk a Galium-félék az ősi festőnövények. Nem lehetetlen, hogy népünk ide vonatkozó növényismerete és technológiai eljárásai sorában finnugor hagyományok is lappanganak.
