A „KÖTELES” HALAK

Full text search

A „KÖTELES” HALAK
A középkorban és az újkor elején a tokfélék (Acipenserini) voltak a magyar vizek legértékesebb, s csak speciális módszerekkel fogható halai. A tokfélék éves rendszerességgel úsztak fel a Dunába, innen a nagyobb mellékfolyókba, s miután valamelyik csendes és sekély folyószakaszon lerakták ikrájukat, igyekeztek vissza a tenger vizébe. Ez a kettős „vándorlás” teremtett lehetőséget folyami halászatukra.
A legnagyobbra növő tokfélének, a vizának (Acipenser Huso L.) több mázsás hústömegét, ízletes voltát és ínyencségként fogyasztott ikráját dicsérték a régiek. Bél Mátyás például egy 1733-ban Mohácson kifogott és Bécsbe szállított, 805 font (kb. 450 kg) súlyú és 5 1/2 rőf (kb. 428 cm) hosszú vizáról adott hírt, megemlítvén azt is, hogy 88 fontnyi (kb. 49 kg) volt az ikrája (Bél M. 1984a: 353). A vizahalászatnak a középkor folyamán a Duna mentén – főképp a Csallóközben – volt kiemelkedő gazdasági jelentősége (például: Takáts S. 1897; Alapy Gy. 1933), de számottevő vizahalászat folyt a Tokaj–Szolnok közötti Tisza-szakaszon is (Sugár I. 1979). A források elsősorban a királyi, főnemesi és kolostori konyhákon elfogyasztott, esetenként többszáz kilométer távolságra elszállított, darabszám adminisztrált vizákról emlékeznek meg (Iványi B. 1962; Benda B. 1999). A 18. századra már csökkent a magyar vizekből kifogható vizák mennyisége, ennek következtében a vizahalászat módszere is módosult. Bél Mátyás, aki dunaföldvári, illetve Szeged környéki személyes megfigyeléséről egyaránt beszámolt, a szégyét nem, csak a kerítőhálóval való vizafogást ismertette (Bél M. 1984a: 352–353; 1984c). A 19. század első felében pedig – az al-dunai halászat hatékonyságának megnövekedése, illetve a Vaskapu szabályozása miatt – annyira megfogyatkoztak a vizák, hogy Danicska József mindszenti halászmester – amint azt 1896 körül keletkezett kéziratos emlékiratában leírja (Néprajzi Múzeum EA 4289 ltsz.) – évtizedenként csak egy-egy példánnyal találkozott. A 20. században a Dunán is csak kivételesen került hálóba egy-egy példány, és ezekről újra meg újra szenzációként tudósított a napi sajtó (az adatokat összegyűjtötte: Khín A. 1957).
A valamivel kisebbre növő (1–2 méter hosszú, 50–150 kilós), a történeti forrásokban toknak és sőregnek emlegetett tokféléket (színtok: Acipenser nudiventrisa L.; vágótok: Acipenser güldenstadtii L.; sőregtok: Acipenser stellatus L.) a 19. század második felében még gyakran fogtak, a 20. századra viszont elveszítették gazdasági jelentőségüket: ha véletlenül hálóba akadtak, csak lényegesen kisebb példányaik. A legkisebbre növő tokféle – a szakirodalmi adatok szerint 7–10 kg-os, a közelmúlt sporthorgász rekordlistája szerint 6,33 kg-os (Harka Á. 1997: 34) – kecsege (Acipen-ser ruthenus L.) máig minőségi zsákmánynak számít. A két világháború között a dunai és tiszai halászok az év egy rövid szakaszában még érdemesnek tartották a kecsege horgászatára specializálódni, helyenként pedig külön kecsegeháló szolgált a fogására. Ahhoz képest azonban, hogy a 17–18. században Tokaj táján külön rendtartás 117szabályozta a kecsegehálók lerakásának feltételeit, lévén a vidék legfontosabb minőségi zsákmánya (Pap M. 1981), manapság már alig jelent többet gasztronómiai kuriózumnál, ha a legízletesebb halként emlegetik.
Legnagyobb ragadozó halunk, a harcsa (Siluris glanis L.) a 19. századi ismertetések szerint a 3 méter hosszúságot és a 200 kg súlyt is elérte, 1995-ben viszont a sporthorgász rekordlistán egy 98 kg-os példány volt az élen (Harka Á. 1997: 112). Ha ilyen mértékben csökkent is a harcsák mérete, s ha meg is ritkultak a kapitális példányok, a közelmúlt halász- és sporthorgász élménytörténeteinek – ahogy a korábbi évszázadokban is voltak – ők a főszereplői. Falánkságukat a vízben úszkáló kacsák, libák megdézsmálásával, sőt ember és állat megtámadásával szokták jellemezni. Ezek a toposzok, valamint a cseles legyőzésüket részletező élményelbeszélések egyes motívumai több évszázadosak (Szilágyi M. 1992b). A harcsa – a 18–19. századi árlimitációkból következtetve – nem tartozott ugyan az íze miatt különösen értékelt halak közé, szálkamentes hústömege mégis csábító volt a vevő számára. Ezért egyedi módszerekkel fogják ma is, és a tömegzsákmánytól elkülönítetten viszik piacra.
Az archivális forrásokban a tokféléket és a harcsát nevezik öreg – azaz ’nagy’ – halnak. E fajok közül kerültek ki az ún. köteles, számos halak. A „köteles” jelzőt a vízben való kikötéssel magyarázták a halászok, ez azonban a jogi „kötelmek” feledésbe merülése utáni népetimológia. Mindkét jelző arra vonatkozik, hogy a halászokat elsősorban a darabszám számon tartott minőségi zsákmányból kötelezték az úri konyha ellátására (vö. Herman O. 1887–88: 806).

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi